2024. április 24., szerda

Erdélyi medvekalandok

– Manapság már nemigen van olyan ember, akit régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. De ha mégis volna, mutatóba egy legalább, vándorútjából az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan – írta Tamási Áron a Bölcső és Bagoly című regényes életrajzában. Bár nem tartom magam konzervatív értelemben vándornak, valahogy így voltam vele jómagam is. Az ismeretlen tündérország mindig ékes helyet foglalt el szívemben bakancslistás ábrándozásaim során. Mégis huszonöt esztendőt kellett várnom rá, hogy útra keljek a csodák, a mendemondák, a medvék világa felé. A Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborba tartunk munkatársaimmal.

Hétszáz kilométer autópályán sem kevés. Hát még kanyargós szerpentineken! A határt átlépve Magyarország felől az utazó rögtön tudja, Romániába lépett be. Többórányi autózás során csak elvétve találkozhatunk magyar nyelvű feliratokkal. Később azonban az anyanyelvünkön íródott helységnévtáblák mellett megjelennek az első nagy fenyvesek, a hegyvidék magas páratartalmától kifejlődő gyönyörű, életzöld legelők, s felejthetetlen látványt nyújtanak az aszálytól sújtott bácskai vándoroknak, akik meglepődve csodálják az Isten országa mögött megjelenő magyar világot, Erdélyországot.

– Vannak errefelé medvék, urambátyám? – kérdezem a székely panziótulajdonost, aki a kérdés hallatán bajusza alatt egyből elmosolyodik. Tréfás sunyiság derül az arcán. A ház sarkából, a földes útra néző kamerán ő szinte mindennap látja, a medve elsétál errefelé, úgy hajnali három óra környékén. Játszi könnyedséggel azt mondja, nyugodjunk meg, ha a medve ránk támad, csak vegyünk le magunkról egy ruhadarabot, dobjuk el, az állat rámozdul, mert azt hiszi, élelem, aztán uzsgyi! Majd másnap visszamegyünk a göncünkért. A szállást foglaló alföldi/bácskai vándorok – akik medvét maximum televízió-képernyőn láttak – természetesen mind megijedtek. Köztük én is. Urambátyám persze képes volt rátenni mondandójára még egy jól megrakott lapáttal.

– Az alkohollal csak okosan! Két évvel ezelőtt néhány részeg fiatal jött haza ide a házikómba, aztán a medve az utca sarkáról rájuk ordított. Az alkoholtól siketté válik az ember. Már a nyakukban loholt az állat, amikor a legények elkezdtek szaladni. Épphogy sikerült belépniük az udvarba, a medve próbálta kinyitni a kaput, ők pedig négyen tartották vissza. Alig bírták. Ha-ha-ha! – neveti el magát a székely házigazda. Miután abbahagyja derülését, elújságolja, az erről készült felvételt ma is őrzi, s ha jobb kedvre akar derülni, megnézi. Nem szeretnék a házigazda kedvfokozója lenni a szürke hétköznapokon, ezért a pillanat hevében elhatározom, a tábor ideje alatt inkább taxival járok haza.

A történetnek azonban itt nincs vége. Szerdán a Fradi a Slovan Bratislavával játszott kora este. Most azonban már csütörtök reggelre virrad. A taxik nem közlekednek, így gyalog indulok haza. A szurkolók látszólag már italba fojtották a magyar csapat vereségéből adódó bánatukat. Előttem két méter magas, kopasz szurkolók sétálnak. – Ebből nagy baj nem lehet – gondolom naivan. A tusnádi főutca közepén egy kisköz vezet fel a panziók felé. A szurkolók is afelé haladnak. Előveszem a telefonom, a még közösségi oldalakon aktív ismerőseimnek mesélem az estém. A szurkolók döngő hangon a Slovan Bratislava focicsapatát ócsárolják, amikor a pillanat erejéig egy mélyebb hangra leszek figyelmes. Ezt követően pedig vékony hangú sikításokra. Kopasz óriások szaladnak felém. Egy náluk sokkal magasabb medve áll a fenyőfa mellett. Két lábon, s ordít. Ilyenek hát a mindennapok Tusnádfürdőn a bácskai vándoroknak. Az már csak ráadás, hogy a tábor ideje alatt olyan beszélgetésnek lehetünk tanúi, amelyek nagy ívben befolyásolni fogják a Kárpát-medencei magyarság jövőjét a következő néhány évben.