2022. június 29., szerda

Megsebzett szobrok

Három bronzlány a lakótömb előtti téren. Kezüket az égre emelik, tekintetük is arra fordul. Angyalian könnyednek tűnnek, egyikük mintha a táncból kívánna a magasba emelkedni, éppen föllebben a földről. Valószerűtlennek hihetnénk, hogy a súlyos bronz képes megmutatni lágyan lenge öltözékükben a szépségüket. Számomra ismeretlen a művész; az is, hogy a szépségéért formázta-e meg a kompozíciót, vagy valós történetet és szereplőket állított a járókelők örömére a térre. Nem is fontos.

Üdítő lenne a látvány, ha a háttérből nem rombolnák az élményt a lakótömb romos falai, a törmelék, az egész háború. A lányok körül idős férfi sertepertél, takarja az arcát a táncoló vagy fölszállni készülő lány, majd ráirányul a kamera, és akkor derül ki, hogy gyógyít vagy éppen menti a lány életét: ragasztószalagot tapaszt a szobor hátára, ahol féltenyérnyi sebet ütött valamilyen lövedék. A jobb lábán csupán kis szabályos lyukat fúrt a golyó, az egyik ülő lánynak ugyanígy a karja sérült meg. Ezeket a sebeket könnyű kezelni, alig kell kötszer rájuk, csupán annyi, mint az apró gyereknek, ha kissé lehorzsolja a kezét, s a kötés máris fölér fél gyógyulással.

Keveset értek a szobormentő ember szavaiból, nem tűnik zavarodott elméjűnek, így aligha arra gondolhat, hogy majd benőnek a bronzsebek is, mint az élők. Inkább gyakorlati okok vezérelhetik szobororvosi beavatkozását: ne kerüljön víz vagy más oda nem való anyag a belsejébe, mert esetleg a téli fagy megrongálja, szétfeszíti. Persze lehet, hogy nagyon más okok hívták ide, ami bizonyosan kiderül – nyilván ukrán – beszédéből. Mégis így a jobb talán, hátha szidalmak és gyűlölködő szavak kíséretében végzi fájdalomcsillapító munkáját – bár háborús időkben ez sem elítélhető –, ami számára jelentheti bánatának a mérséklését, ha hozzájárult egy szépség megmentéséhez a sok rútság közepette.

A szoborsorsok összeforrnak az emberi sorsokkal: a győztes-vesztes háborúk az ártatlan szépségűeket is veszélybe sodorják, milyen sors várhatna hát azokra, amelyekben ellenséget vagy kellemetlen történelmi kort idéz az impériumváltók számára az alkotás. Ezekben a napokban Gyulafehérváron Bethlen Gábor fejedelem szobrát avatták. Az ünnepségen elhangzott, hogy amikor mások romboltak, ő maradandót alkotott. Igaz, azt nem állíthatjuk, hogy külföldön nem háborúzott, ám tagadhatatlan, hogy Erdély kulturális életét fölvirágoztatta, kollégiumot és főiskolát alapított, magyar diákok külföldi tanulmányait támogatta. Pallérozott.

Némely román körökben nem aratott osztatlan tetszést Erdély fejedelmének megörökítése, mondván, van román hős, akit érdemes lett volna szoborba önteni. Hát igen, itt tartunk most: a győztesnek vannak nagyjai, a vesztesnek vesztésre ítélendő múltja. Több évszázad elmúltával bizonyosan halványulnak a történelem képei, de hát Gyulafehérváron bő száz esztendővel ezelőtt is zajlott Bethlen népe számára fájdalmasan sorsdöntő esemény. Mindent mégsem feledhetünk.

Talán mégis szerencsésebb szobrokra lövöldözni, mintsem hatalomváltások idején ledönteni és kohóba temetni őket. Emlékezhetünk a magyarittabéi szíven lőtt Kossuth-szoborra. A szabadságharc szellemi vezére évtizedeken keresztül „hordta a golyót” – férfiembertől nem is lehetett annyira idegen, mint az említett gyönge lányoktól –, mégis ott „élt” nemzettársai között.

Javunkra az válna igazán, ha a történelmet nem akarnánk újraélni a mában, hanem (csak) emlékeznénk, nyilván elsősorban azokra, akik dicsőséget és haladást hoztak a nemzetnek. Másokban, persze, ébreszthet az elkövetett igazságtalanság olykor lelkiismeret-furdalást, de az tagadással nem tűnik legyőzhetőnek. Megsebzett vagy beolvasztott szobrokkal sem.