2022. július 1., péntek

Hasamra csapol

Debrecenben egy alkalommal a külvárosi szervizben kellett hagynom a gépkocsimat, de nem volt kedvem a néhány kilométeres gyalogtúrához a szálláshelyem felé. A mellettem éppen indulásra kész autóst hívtam segítségül.

– Ne haragudj, el tudsz vinni? A központ felé kell mennem – fordultam hozzá bizalommal, és nem is csalódtam. Amint beszálltam, kíváncsiskodni kezdett:

– Megkérdezhetem, hogy hova valósi vagy?

– Igen, jól sejted. Nemcsak vidékről, hanem egészen a déli határon túlról érkeztem – világosítottam fel, majd bőven kitárgyaltuk a témát. Azon agyaltam, mi üthette meg a helybeli sofőr fülét, mihelyt kinyitottam a számat, hiszen a magyar felségjelzésű járgányom nem adott okot a gyanúra. Aztán kapcsoltam: tiszántúli (egészen pontosan: Tisza–Körös vidéki) nyelvjáráshoz képest legalább három szokatlan kifejezést használtam, pedig arra külön ügyeltem, hogy a nyelvemre álló köll változatot hanyagoljam. Valamilyen okból errefelé könnyebb úgy kimondani, hogy errefele; a központ pedig egész Magyarországon a centrum elnevezésnek örvend. „A centrum fele kell mennem” – lett volna a környezetbe lazán beolvadó, „környezetbarát” megfogalmazás.

A harmadik árulkodó jelet az igeragozásnál követtem el. Előző nap ugyanis még én lepődtem meg a hajdúsági ízes szóvégződésen, amint tősgyökeres debreceni ismerősöm megkérdezte:

– Mondd csak, te pontosan hol lakol?

Agykerekeim akkor szokatlanul nagy sebességre kapcsoltak, és szerény vegytantudásomból próbáltam használható adatot előkeresni. Az -ol végződésű vegyületek közül először a TNT tolult előtérbe, merthogy e veszélyes anyag becsületes neve trinitrotoluol. A benzol, mentol és az alkohol után kifújt ebbéli tudásom, így hamar visszaeveztem a nyelvtan ugyancsak hullámzó és végeláthatatlan vizeire.

Az erre vonatkozó alapszabály pofonegyszerű: egykor az ikes igék kaptak -l végződést egyes szám második személyben, jelen idejű alanyi ragozás esetén. Ezeket még ma is így mondják mindenhol, a magyar tájegységek bármelyik szegletébe is fújjon bennünket a szél: eszel, sörözöl, ázol, fázol. A nem ikes igék -sz személyragot kaptak: lősz, fújsz, vágsz, kapálsz, írsz, beszélsz. Slussz! – mondhatnám, de nem ennyire egyszerű a helyzet. Az még érthető, hogy a -t, -d végű igéknél általában magánhangzó beékelésével könnyítjük a kiejtést: tanítasz, akasztasz, festesz, védesz, hordasz. Bár régen még ez sem volt egyértelmű: „Ha nem szoritsz” – panaszolja József Attila. Rejtélyes módon ezt a könnyítést nem mindig vetjük be: látsz, tudsz, futsz, szaladsz. Igaz, találékony népünk meg sem próbálta szabályosan kiejteni, hanem jóval a technózene elterjedése előtt felfedezte ezeket a fülbemászó hangokat: tucc, fucc, lácc, acc. Szintén érdekesség, hogy múlt időben egységes az -l végződés, mindeddig elválaszthatatlanul: ástál, kapáltál, harangoztál.

Idővel a gyakorlat felülírta az elméletet, és megint csak a könnyebb kiejtés érdekében inkább a szibiláns (sziszegő) mássalhangzóra végződő igetövek kaptak -l ragot: nézel, edzel, leszel, olvasol. Persze itt teljesen logikus az új keletű szabály, mert gondoljunk csak bele, kissé furcsán hangzana a régi előírást követve: nézesz, olvassz, netán leszesz. A többi ige kapja az -sz személyragot, így eléggé összekuszálódott a kétféle ragozás. Manapság már a tankönyvek és a nyelvészek sem díjazzák a fentebb idézett lakol formát, annak ellenére, hogy ikes igéről van szó. Nem beszélve a teljesen szabálytalan kifejezésekről: tanítol, tudol, bántol. Ezeket egyértelműen tájszólásnak tekintik, és az irodalmárok nagy ívben elkerülik. Még Debrecen legnépszerűbb szépírója, Szabó Magda sem használta ezeket a szófordulatokat, amelyek pedig gyakran jellemzik szülővárosa polgárait, de azért az ő vére sem vált vízzé. Egyik naplójegyzetében így ír: „Hiszem, hogy szeretsz, hogy védel, segítesz, hogy akarod, hogy szóljak helyetted.” Neves földije, Csokonai Vitéz Mihály még könnyen megengedhette magának ezt a módit a 19. század hajnalán: „Ki vagy, miért vagy, hol lakol?”

Néha még a szigorú nyelvtan is elnéző, és jóváhagyja mindkét változatot: gondolkodsz – gondolkodol, álmodsz – álmodol. Az említett József Attila-vers egyik sora így szól: „Engem, míg álmodol nevetve, szétkapkodnak a tolvajok”, továbbá idézhetjük akár Tóth Árpádot is: „Fakó tükröknél álmodol.” Erdélyi kortársuk, Reményik Sándor már az időszerű alakba burkolja lírai merengését: „Álmodsz-e róla?” Úgy tűnik, a vágy e tekintetben is hasonlít az álomhoz, mert szintén használatos mindkét forma. „Vágyol-e elhagyni bűneidet?” – kérdi az egyik keresztény dal, de: „Mire vágysz?” – teszi fel kérdését a NOX együttes. A következő példában – ami akár az olvasó véleménye is lehet rólam – ez a változat honosodott meg: okoskodsz. Viszont bízom benne, hogy egy másik ikes ige hasonló ragozása csak nyelvtanilag elfogadott, nem pedig rám vonatkoztatva: hazudsz. Ha valaki mindezt folyamatosan műveli, akkor meg ismét egyfajta, a TNT-hez hasonló erejű -ol „végez vele”: hazudozol.

Természetesen léteznek olyan igéink is, amelyek egyes szám harmadik személyben és alanyi, vagyis általános ragozásban így végződnek: gondol, tékozol, hiányol, táncol, csapol. Egyedül ez utóbbi adhat okot a félreértésre, ha netán valakinek ezt mondom: „A hasamra csapol”. Jelentheti azt is, hogy az illető éppen a pocakomat paskolja, de a magyarság nagy része kellemesebb értelmezésben fogná fel: a csapos a bendőm számára oly kedves nedűt adagolja ki a hordóból. Nem rossz dolog egyik sem ugyebár, de való igaz, hogy a gyakorlatban még nem találkoztam ilyen jellegű tévedéssel. Amennyiben legközelebbi látogatásunk alkalmával nem akarunk feltűnést kelteni Hajdú-Bihar megyében, akkor csak nyugodtan szólítsuk meg a szembejövő fiatalembert a helyi szokásokhoz igazodó kérdéssel:

– Bocsi, tudol nekem segíteni?

Még azt is elismerem, hogy ott a „Mit sütöl, kis szűcs?” kezdetű mondókába nem törne bele a nyelvünk, ám többségünk inkább Földes Lászlóval, Hobóval ért egyet, nem csak az igeragozás terén:

Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz,
De magyarul álmodsz, magyarul sírsz.