2021. december 2., csütörtök
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Öngyilkos gyermekek

Kedves Atya!
Olvasom, hogy nemrég egy gyermek öngyilkosságot követett el, mivel diáktársai gúnyolták őt. Tehát már a kicsik, a gyerekek körében is megjelenik a bántás, uralkodik a gonosz. Hogyan tehetünk ellene? Miként védjük meg a csemetéinket? Egyáltalán: egymástól kell őket védeni? Vagy mitől?
Válaszát köszöni egy féltő anya
Diákkoromban, a hatvanas években, amikor az iskolában, az utcán vagy bárhol másutt erőszakos bántalmazás fenyegetett vagy ért bennünket, gyerekeket, szinte mindig azzal védekeztünk, hogy „Megmondalak az apámnak!” Az apa jelentette a védelmet az erőszak ellen. Az apa védelme abban áll, hogy eljön a helyszínre, és leszámol a bántalmazóval. Az apa szabadít meg a gonosztól, ahogyan a Miatyánk szövege is mondja.
Az anya is védi a gyermekét, de nem úgy, hogy szembeszáll a bántalmazóval, hanem úgy, hogy magához köti és magánál tartja a gyermekét. Az anya közelségében a gyermek biztonságban érzi magát, de ha ki kell mennie a társadalomba, akkor elfogja a védtelenség érzése, hatalmába keríti a szorongás, a félelem a fenyegető erőszaktól, és ha ez a rémület ismétlődik és tartóssá válik, akkor az öngyilkosságban is keresheti a menedéket.

Jelenleg, a mi jóléti társadalmunkban egyre több apátlan gyermek van, vagy azért, mert a biológiai apát csak a saját jóléte érdekli, vagy azért, mert magára hagyja a gyermeket szülő élettársát, és az egyedülálló anyaként kényszerül nevelni a gyermekét. A biztonságérzetet nyújtó apai háttér nélkül az ilyen gyerekek megijednek a társadalomban rájuk zúduló bántalmazásoktól, s nem kevesen az öngyilkosságba menekülnek.
Levélírónk, a gyermekét féltő anya kérdezi, mit tehetnénk a gyermekek körében megjelent bántalmazás ellen, miként védhetnénk meg őket.
A bántalmazás ellen nem tehetünk semmit, sajnos egyre nagyobb méreteket ölt, és el fogja borítani az egész világot. De a gyermekekért tehetjük azt, hogy megszerezzük nekik egy férfi apai védelmét és Istennek atyai gondviselését.

A gyermeküket egyedül nevelő anyáknak kell találniuk olyan férfiakat, akik küzdelemre taníthatnák és képesíthetnék a felnövő gyerekeket. Úgy, ahogy a zsoltár mondja: Ő edzette karomat, hogy az ércíjat meg tudjam feszíteni. Továbbá az anyáknak hinniük kellene az emberek igazi Atyjának, a mindenható Istennek apai gondviselésében, és meg kellene gyökereztetniük gyermekükben a hitet, hogy Isten az ő hatalmas Apjuk, aki mindig megvédi és megszabadítja őket a gonosztól.

Erről tett hathatós tanúságot Zsuffa Tünde író, a fiát egyedül nevelő anya az egri Gárdonyi Géza Ciszterci Gimnázium diákjainak 2019 decemberében. A megrendítő tanúságtétel megnézhető a következő linken: https://www.youtube.com/watch?v=Q3AK_81Ojs4.
Zsuffa Tünde Pusztaszabolcson nőtt fel. Tanulmányait Budapesten és a Bécsi Egyetemen végezte. Teológiát, történelmet és germanisztikát hallgatott. Két évtizedet élt az osztrák fővárosban, a bécsi magyar nagykövetségen dolgozott. Édesapja halálos ágyánál tett ígéretét teljesítve, 2019-ben sportoló fiával hazatért Magyarországra. Erdő Péter bíboros felkérte az írót, hogy vegyen részt az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szervezésében mint sajtófőnök és kommunikációs igazgató. Fia, Berei Mózes József (Pepe) műkorcsolyázó, többszörös ifjúsági osztrák bajnok és magyar junior bajnok.

Tünde édesapja, Zsuffa Oszkár egyszerű falusi hentes volt. A háborúban sok tragédiának volt a tanúja és az elszenvedője. A hite segítette át, hogy mindezt túlélje. Tünde ezt mondta róla: „Az Istenbe, a Gondviselésbe vetett hitre nevelt minket, a gyermekeit, arra, hogy mindent túl lehet élni, ha elesünk, fel lehet állni, sőt fel kell állni és tovább kell menni. Amikor tizenhat évesen súlyosan megbetegedtem és az Onkológiai Intézetben nap mint nap közvetlen közelről láttam a halált, egy idő után pedig elkezdtem félni attól, hogy én is meghalhatok, apám, ez az egyszerű falusi ember azt mondta nekem: »Ne félj, csak higgy!« Ez azon a napon volt, amikor az orvos közölte a szüleimmel: Az ítélet: halál! Az apám odaállt elém és azt mondta: „Te nem halhatsz meg! Nekem nagyon nehéz életem volt, de akkor, amikor megszülettél és a kezembe vettelek, én tudtam, hogy te vagy olimpiai bajnok leszel vagy forradalmár.” Olimpiai bajnok nem lettem, de az biztos, hogy mindig lázadok, és mindig küzdök valamiért, a forradalmár ott bugyog belül bennem.

Apám megmondta, hogy nem fogok meghalni. Apám megmondta, hogy az Isten a tudomány fölött áll, és mindegy, hogy mit mondanak az orvosok, a végső döntést az Isten fogja kimondani. „És most kezdj el imádkozni!” Akkor elhangzott a szájából a legfontosabb mondat: „Ne félj, csak higgy!” Féltem, háborogtam. Nem volt hitem. Aztán egyszer csak rátaláltam az Istenre, és hamar kinyitotta az ajtót. A félelem kihozta belőlem a hitet, és amikor a hit megszületett bennem, elmúlt a félelem.

Később aztán férjhez mentem, várandós lettem, s ez alatt a legkisebb húgom elszerette a férjemet. Világos lett előttem, hogy megszületett fiamat, Berei Mózes Józsefet, akit Pepének becéztem, egyedülálló anyaként kell felnevelnem. Egy sor álmatlan éjszaka után, amikor azt hittem, hogy nincs tovább, elvesztem, az történt, ami Ady Endre versében: »Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.« Egyik pillanatról a másikra felálltam, és azt mondtam, hogy rendben, most elölről kezdem.

Az apám mellettem volt ebben az időben is. Hogyan fogom tudni felnevelni egyedül ezt a kisbabát, kérdezte édesanyám aggódva. Mire apám azt válaszolta: „Attól nem félek, a Tüncsi biztos, hogy felneveli a Pepét, valami elit srácot fog nevelni belőle. Veszek egy boxkesztyűt, hogy megtanuljon boxolni, és nehogy beírassa hegedülni, mert ha apa nélkül nő fel, akkor az kiöl belőle minden férfiasságot.” Na ezért írattam be hokizni. Gondoltam, hogy ez elég férfias sport.

Egyszer odajött hozzám egy Szergej nevezetű orosz férfi, egy műkorcsolyázó edző, hogy az én fiam milyen ügyesen korcsolyázik, hát jó lenne, ha nem hokizna, hanem korcsolyázna. Ma Pepe műkorcsolyázó.
Amikor apám haldoklott, és odamentem az ágya széléhez és megkérdeztem tőle, hogy „Öreg, most mi lesz velem, ha te meghalsz?” Akkor azt mondta: „Semmi, az Isten lesz az apád! Mindig is az volt. Én csak kísértelek, egyengettem az útjaidat. De Isten vigyázott rád.”

A fiam nem tud elaludni este anélkül, hogy imádkoznánk. Műkorcsolyázóként versenyeken a jégre sem megy fel anélkül, hogy keresztet vetne. És nem jön le úgy a jégről, hogy ne nézne fel az égre és ne köszönné meg. Ehhez persze nagyban hozzájárult az apám is. Amikor haldoklott, Pepe hétéves volt. Ráborult a nagyapja ágyára, és kérte, hogy ne haljon meg. Ezt a választ kapta: »Kisunokám, ez a test már nem tud neked segíteni. De ha felmegyek az Égbe, veled leszek mindig. Ott leszek veled, amikor edzel, amikor húzod fel a korcsolyádat, ott leszek, ha a jégre lépsz, ha versenyzel. És ha ugrasz, felemellek, mint egy hópihét…” Amikor Pepe tavaly decemberben Feldkirchben megnyerte az osztrák nemzeti bajnokságot, zokogva hívott fel: „Anyám, a papa velem volt és fölemelt…” A fiamon látom, hogy a hit igenis örökölhető, megerősíthető.
Tízéves volt a kisfiam, amikor attól tartva, hogy baja esik, megpróbáltam lebeszélni a műkorcsolyázásról. Akkor azt mondta nekem: »Anyám, miért nem bízol bennem? Ha a Jóisten engem a jégre tett, akkor nem is fog onnan levenni.« Nagyon céltudatos, sokszor meglep a szavaival, főleg amikor azt hallom tőle, hogy ne félj. Érdekes, ez a ne félj végigkíséri az életemet.

A fiam ötszörös osztrák bajnok, 52 győzelmet aratott kilenc év alatt nemzetközi szinten is. Soha nem mondta: „Győztem, nyertem, sikerült megcsinálni.” Csak egy szó hagyta el a száját: „A papa felemelt, megint felemelt. A láthatatlan kéz felemelt!” A fiam bátor és rettenhetetlen, mert hiszi és tudja, hogy nagyapja láthatatlan keze mindig felemeli, és mert hiszi és tudja, hogy mögötte van Isten, az ő égi Apja, aki vigyáz és gondot visel rá.”

Ilyen hitre és tudatra van szüksége minden apátlan gyereknek, hogy ne meneküljön öngyilkosságba semmilyen bántalmazás vagy küzdelem elől, hanem bátran és rettenhetetlenül győzelmet arasson.