2021. szeptember 26., vasárnap
MÉDIA 49.

Kézfogás: ritka kegyelmi pillanatok

A Ghymeses Szarka Таmás elektromos hegedűjével és mikrofonjával a VM4K nyári koncertsorozatának nyitóestjén

Használjuk ki, testvéreim, amíg még lehet az esélyt arra, hogy koncerteken vehessünk részt! Mert az esély bizony jócskán megvan arra is – meg kell vallani –, hogy a Covid, illetve valami hozzá hasonló visszatér, s a máris alapjaiban megváltozott világgazdaság helyzete és ezzel egyetemben a mi helyzetünk is tovább bonyolódjon, és hogy az eseménysor egyenesen katasztrófába torkolljon.

A Ghymes harminchét éve alakult meg, a valaha regölős Szarka Tamás pedig három év múltán egy egész régebbi (bibliai) emberöltő élettartamával funkcionál majd előreláthatólag népzenészként … A ’90-es évek legelején már igen aktív volt a zenekar, a Szarka testvérek a népzenei színtér oszlopos tagjaiként a köréjük szerveződő zenészekkel együtt oroszlánrészt vállaltak a legszebb magyar zenei standardok (pl. A csitári hegyek alatt) újraírásában, újrazenélésében, előadásában. S tették ezt kellő eleganciával, érzéssel és egy kis-nagy, európai, azonban keleti gyökereivel mégis sajátos (hisz a gyönyörű nyelvünket a japánnal megegyező nehézségi fokúra is becsülték már) nép sorsával való azonosulással, egymás közötti összetartó erejű kézfogással. Sok az eredeti hangolású, autentikus, ám saját szerzeményű népdal Szarka Tamás és zenekara repertoárján, amelyekről le sem lehetne tagadni, hogy egy nagy magyar szív lüktetéséhez születtek. Talán így kelt életre a Nemzeti összetartozás dala, himnusza is, amelyet a Kézfogás nevű show keretében körbevittek a trianoni határokon túlra, Felvidékre, Erdélybe, Kárpátaljára, s elhozták hozzánk is. Hála a VM4K szervezőbizottságának, hogy ezzel a színvonalas (ingyenes!) fellépéssel nyitották meg a 2021-es koncertidényt, méghozzá a pompás szabadkai zsinagógában, amelyhez hasonló a régi magyar határokon belül is mindössze négy-öt, ha van. Csak azoknak a polgárainknak illett 1000 dinárral támogatni ezt a felemelő eseményt, akik nemzettársi kötelességüknek és magukkal szemben támasztott követelményként-elvárásként élték meg ezt a donációs segítséget, az így összegyűlt pénzt, amelyet jótékonysági célra, gyógykezelésre fordították.

 Meglepődtem a Mészáros Gábor színművészünk fellépésével is egybekötött esemény alkalmával azon is, milyen nagyszerűen illeszkedik a Szentháromság Gyermekkórus a hangadókhoz, mintha éveken keresztül együtt gyakoroltak volna velük ezek a tökéletes harmóniákat a képbe hozó kislányok és -fiúk, olyan profi módon – mint megannyi kis angyal – festették alá hangocskáikkal Tamásékkal közös produkciójuk.

Az egykori Ghymes tüzes sámánzenéjéhez, regöléseihez, transzba vivő dobolásaihoz képest, amikor még azt énekelték, hogy „…ne nézz hátra, /jön a farkas, /nagyot üt a hátadra…”, ez természetesen nem volt már annyira forróvérűséget jelző produkció, hanem inkább az érettebb korosztályhoz szóló, vagy a még idősebbek kedvence lehet, a fiatalabb generációk pedig szinte kivétel nélkül minden számot fejből tudtak, dúdoltak, daloltak el az előadókkal közösen. Együtt énekelték az összetartozás himnuszát is az idősebbekkel, és tulajdonképpen egy nemzeten belül ezekben a ritka, kegyelmi pillanatokban, amelyeket Tamásék képesek voltak megidézni, jó volt látni-hallani-érezni, mennyire részei vagyunk egymásnak. Hogy mennyire „egy ritmusra dobban a szívünk” – amit azt a szovjet-kommunista rendszerbe való első pár komoly „betörésük” alkalmával, a kiadott és pillanatok alatt szétkapkodott lemezeik – mai divatos szóval élve: hanghordozóik –, a neo-rock’n’rollal is mondtak-daloltak, s örökítettek meg Fenyő Miki, Szikora Robi, Flipper Öcsi, Dolly Roll és a többi Hungáriás… (ami az anyaországot illeti, még a „neo-” előtag is simán kimaradhatott volna, hisz az atyafiak csak akkor kezdtek megismerkedni a r’n’r lényegével, „lelkével”, amikor mi itt már réges-rég body-electrót hallgattunk meg Chicago-house-t; a gyengébbek kedvéért: ekkor jelentek meg az első „smiley”-k). És, igen, a Hungária Aréna c. lemezének megjelenése táján Szarka Tamásék már ott lopakodtak valahol a félhomályban, és a zenerajongók számára még az Aurora 1989-es Viszlát, Iván!-jával is fémjelzett csapatkivonásos évben (amikor itt, a Délvidéken már elkezdődött pokoljárásunk, az 1987-es joghurtforradalom után, az ex-jugoszláv térségben következő háborúk nyitányán, 1991-ben már komoly folk-esteket rendezett a Ghymes az anyaországban, és azóta is, mintegy 40 éve áll-mozog a porondon, főként Szarka Tamás. Ami a minőségről tanúskodik és természetesen a közönség által való pozitív fogadtatásról. S ami önmagáért beszélő tény is egyszerre.