Az idei, 1848/1849-es forradalomról és szabadságharcról történő megemlékezés sem múlt el kisebb, feleslegesen kiváltott cirkusz nélkül. Ezúttal egyeseknél azért vágódott ki a biztosíték, mert az idén Kossuth-díjjal tüntették ki Nagy Feró rockzenészt, a legendás Beatrice zenekar énekesét. A hír hallatán nagyon sokan felhördültek, vihart kavartak a biliben és kígyót-békát kiabálva nemcsak a díjat odaítélő magyar kormányt, hanem magát Ferót is szidták, azzal vádolva őt, hogy a hatalmon lévő kormány szimpatizánsaként érdemelte ki a rangos elismerést, nem pedig a magyar zene (diszkó, punk-rock, új hullámos) történetében játszott meghatározó szerepéért.
Mindazok, akik követték a díj átadását követő kommentáradatot, akaratlanul is azt érezhették, hogy a koronavírus-járványt sikerült legyőzni, s a vírus által naponta elhunytak száma is eltörpül a mellett az elemi és alpári düh mellett, amiképpen az idén 75 éves énekest ócsárolták és pályafutását becsmérelték, mert, valljuk be őszintén, Nagy Feró évtizedeken keresztül megosztó személyiség volt, és még mindig az. Személy szerint én sem kedvelem egyes megnyilvánulásait, gondolok itt elsősorban a politikával való kísérletezgetéseire, illetve a kereskedelmi televíziókban történő bohóckodására, zenekarai élén azonban egy csomó nagyon lényeges dolgot tett le az asztalra, különösen a rendszerváltás előtt, ennek ellenére még most sem igazán képesek sokan megbecsülni. Ezenkívül bármikor tanúsítom, hogy magánszemélyként is nagyon jó fej, akivel hosszas és izgalmas beszélgetéseket lehet folytatni, bár több kérdésben másképp vélekedtünk, hét évvel ezelőtti találkozásunkat és beszélgetésünket az egyik legszebb újságírói élményemként tartom számon.
Ha csak a pályafutását nézzük, kevés zenész mondhatja el magáról azt, hogy a múlt század hatvanas éveitől kezdve „folyamatosan nyomja a bugit”. Csuka Mónikával közösen 1970-ben megalapította a Beatricét, amelyik akkoriban az ország első női beatzenekaraként tevékenykedett, s zenéjükkel a magyar diszkózene egyik kultikus zenekara lettek. Nyolc évre rá Feró újraalakította a Beatricét, amelynek punkrockjával a munkásfiatalság szócsöve lett, az akkori Kádár-rendszer viszont ellehetetlenítette tevékenységüket, s felsőbb utasításra 1981-ben a zenészszervezetek is elhatárolódtak tőle, így feloszlott a zenekar. Nagy Feró viszont nem ült tétlenül, és még ebben az évben létrehozta az Ős-bikinit, amivel az új hullámos zene alapjait fektette le a magyarországi zenei színtéren. Szólista is volt, s játszott a Rock Színházban, 1986-ban átdolgozta a Hamletot, amit az Egyetemi színpadon tűztek műsorra tíz napon keresztül. Ugyancsak 1987-ben alakította újra a Beatrice zenekart, amely ezután már mint sikeres együttes jelentette meg albumait és koncertezett. 1989-ben a Garázs című rádióműsor vezetőjeként problémákkal küszködő fiatalok számára nyújtott segítséget, valamint amatőr zenekarok számára is bemutatkozási lehetőséget kínált a nagyközönség előtt. Kevesen tudják, hogy már 1989-ben állami díjjal elismerték pályafutását. Ekkoriban a Musica Hungarica könnyűzenei fesztivál és a Rockkalapács munkatársaként és műsorvezetőjeként is dolgozott a „Nemzet csótánya”. Igaz, az ezt követő időszakban számos (és valamelyest jogos) kritika érte a különböző kereskedelmi televíziók tehetségkutatóiban való részvétele miatt. A rendszerváltástól kezdve a politikai életbe is belekóstolt, s kezdetekben a liberálisokkal szimpatizált. A rendszerváltás idején jól ismert kortes mondat volt a „Nagy Ferót köztársasági elnöknek! avagy Szakadt országnak szakadt elnököt!”. 1993-ban az alapítók között csatlakozott az MDF-ből kiváltak által létrehozott MIÉP-hez, de 1999-ben kilépett a pártból és azóta aktívan nem foglalkozik a politikával.
Rövidre zárva a történetet – Nagy Feró sok mindent letett Magyarország és az összmagyarság asztalára, de az is tény, volt neki néhány kolosszális tévedése is, de kinek nincsen?
Az már más tészta, hogy magyarhonban és a külhoni magyarság körében egy jó ideje az van módiban, hogy bárkit is kitüntetnek valamiért, mindig akadnak olyanok, akik úgy vélik, hogy az elismerést a (politikai) pedigréjének köszönheti, nem pedig a tehetségének. Olykor nem alaptalanul, de ehhez hasonló hisztéria tört ki, amikor Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott, de sokan fintorogtak Lovasi András és Kovács Ákos Kossuth-díján és a Saul fia című film Oscar-díján is.
Számomra elképesztő és szánalmas is egyben, hogy egyesek képtelenek örülni a magyar sikereknek, a jól megérdemelt elismeréseknek, s valakik mindig, feleslegesen felingerelve nekilátnak lövészárok-harcot folytatni. Remélhetőleg egyszer eljön az az idő, amikor az egymásnak feszülő politikai oldalak leküzdik az egymással szembeni, kicsinyes megvetésüket, s felhagynak a magyar nemzet egymásnak ugrasztásával, s így egyszer talán mindannyian képesek leszünk örülni egymás sikereinek.
