2021. május 14., péntek

Emlékek nagyszülőkkel

Ült nagyapám az öregkorukat együtt töltő csonka diófa alatt egy tuskón, és csiholt. Én meg méternyi távolságból guggolva figyeltem, talán azért, mert a csiholás már akkor sem tartozott a mindennapi látványok közé. Először is pákát szedett a réti kanálison, vízben áztatta-e vagy főzte is, nem tudom, aztán megszárította. Így készült a tapló. Egy csipetnyit ebből ujjával a kovakőre szorított, a késpengéhez hasonlítható acéllal pedig úgy csapott a kőre, hogy a szikra a taplóra pattanjon. Káromkodások kísérték igyekezetét, amikor az ujját is érte az acél. Nem volt ez gyors művelet, de végül szikrát fogott a tapló. Fújta gyorsan, hogy erősödjön a parázs, majd a vécépapírba házi dohányból csavart cigaretta végéhez nyomta. Megspórolta a gyufát.

Más alkalommal már használt, rozsdásodó görbe szögeket egyenesített a fejsze fokán, hogy újra fölhasználja őket, s mivel gyakran elgörbültek, ismét szidalmak közepette húzta ki őket a deszkából.

Nem lehettem valami nagy gyerek akkoriban, amikor az ilyen emlékeket gyűjtögettem öregapámról, mivel kisiskolás voltam még, amikor meghalt. Az is talány, hogy miért épp a csiholás tér vissza részletesen emlékként. Hiszen sem nem volt örömteli, sem fájdalmas, csupán érdekes. Mégis erős érzelem lehet a dologban, mert állítólag a gyerek hat-hét éves koráig inkább érző, mint gondolkodó lény. Valamelyik tanult hozzáértő fogalmazta meg, hogy az emlékezés csak a jelen részeként kapja meg a jelentését: múlt és jelen kölcsönhatásából fakad. Bár a szegénységnek a megnyilvánulásai a csiholásban és a szögegyenesítésben később tudatosultak bennem, aligha ez köti össze a jelent a múlttal. Igaz, ugyan ki emlékezne arra, ha nagyapám bolti cigarettára gyújt gyufával, vagy frissen vásárolt fényes szögekkel rögzíti a kerítés lazuló deszkáit. Meg arra sem emlékeznék, hogyan varrtuk a nádtetőt – én a padlásról szúrtam vissza a félméteres tűt –, ha tetőfedő mesterek végzik a munkát. Vagy játékszernek taligát eszkábált az öreg elnyűtt babakocsinak megmaradt tengelyéből és kerekeiből, rudat és deszkalapot szerelve rá. Mondhatnám, hogy a nincstelenség hoz is, nem csak visz el az életből. De hiába mondanám ebben a korban, amikor már villanyszerelőt hívnak az égőcseréhez is; persze akkoriban ilyen gondunk nem akadt, esetleg az ügyetlenkedő kiszalaszthatta a petróleumot a lámpából.

Valószínűbb hát, hogy inkább a most élő unokák miatti aggódás ébresztgeti a régi élményeket. Vajon milyen leendő emlékeket gyűjtögetnek tudatuk alatt idősebb korukra? Esetleg azt is vélhetjük, hogy a túl korán megismert virtuális világ játssza majd a főszerepet élményeikben, mit sem törődve a nagyszülőkkel. Mégis hihetőbb, hogy épp a ritka személyes élmények tódulnak majd föl, szemben a gyorsan szürkülő pillanatnyi tömegélménnyel. Igaz ugyan, hogy a járvány miatt csupán a nagyszülők panaszkodnak a médiában arra, hogy lelki gondjaiknak egyik nagy okozója az, hogy nélkülözni kényszerülnek unokáikat, de könnyen lehet, hogy azért van ez így, mert a gyerekeket senki sem kérdezi. Azt is hozzáértők állapították meg, hogy az unokák a nagyszüleikkel szívesebben tartózkodnak, mint szüleikkel, mert tudják, hogy velük biztosan közösen élik át az együtt töltött idő örömeit, másrészt, mert a nagyszülők – rejtélyes ok miatt – jobban megértik, hogy mit szeretnének, és mire van szükségük. Dr. Wyatt Fisher pszichológus mondja, hogy a nagyszülőkkel töltött időre szinte mindannyian boldogan emlékszünk vissza, és ez egyáltalán nem véletlen.