2024. május 10., péntek
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Így kell beszélni gyerekeinknek a halálról

Kedves atya!
A napokban elveszítettünk valakit, akit nagyon szerettünk, az egyik barátunk édesanyját, aki közel állt hozzánk és a gyermekünkhöz is. Úgy éreztem, hogy őszintén, tabuk nélkül, egyben tisztelettel kell beszélnem a témáról, az elvesztésről a világot oly szépen csodáló alsós kislányunkkal. Úgy, hogy ne rettegés, félelem alakuljon ki benne. Elmeséltem neki, hogy az illető Istenhez került, s hogy ez az élet rendje, tehát ahogy megszületünk, ugyanúgy egy napon a földi életünk véget ér, s ekkor a Mennyországba kerülünk, a Teremtőnkhöz. A gyermek jól fogadta a témát, kérdéseket tett fel, érdeklődött, majd rajzoltunk, s vigasztaló levelet írtunk az itt maradt családtagoknak, akiket ő is kedvel. Színezett, írt, mindazt, amit most gondol. Leírta, hogy mennyire fontos volt neki is az elhunyt, s hogy osztozik a gyászukban. Úgy tűnt, hogy ez segít neki, mármint, hogy így kibeszéli, kiírja, s rajzolja magából az érzelmeit.
A kérdésem az, hogy Ön hogyan látja, helyesen tettem-e, hogy erről beszélgettem vele? A gyermek jól van, kiegyensúlyozott. Néha tesz fel kérdéseket a témában, de ugyanúgy játszik, tanul, este pedig az imáinkban felsorolja az elhunyt nevét is. A célom az volt, hogy fokozatosan készítsem fel erre az egészre, most még az ő, gyermeki szintjén, de semmiképp se járjunk úgy, hogy később, mondjuk kamaszkorban a nyakába szakad egy tragédia, amivel majd nem tud mit kezdeni, nem tudja azt kezelni, mert nincs sem tapasztalata, sem információja korábbról.
Szeretném, atya, hogy szólna egy kicsit a témáról, hogy miként beszéljünk gyermekeinkkel a halálról, vagy egyáltalán, hogy tegyük-e azt? Tabuként kell kezelni, vagy ne? Hiszem, hogy válasza többünknek útmutató lehet. Köszönettel E.

Tisztelt E. Olvasónk!
Szeretteink elvesztésének rémülete életünk legnagyobb fájdalmai közé tartozik, ezért jogosan félünk és rettegünk a haláltól. Úgy éljük meg egy hozzánk közel álló személy eltávozását, hogy ő nincs többé a számunkra, nem létezik többé. Minden az elhunyttal kapcsolatos dolog a hiányára emlékeztet, és sokáig, néha életünk végéig szenvedünk ettől a hiánytól.

Azonban a halállal az ember nem szűnik meg létezni. A meghalásban az ember lelke kiköltözik a testéből, és egy olyan szellemi állapotba kerül, mint amilyen a gondolat. A térben szabadon mozoghat, és a gondolat sebességével közlekedhet. Ez azt jelenti, hogy láthatatlanul, de érzékelhetően ott lehet ebben a világban és a másvilágban élő szeretteivel és tenni tud értük.
Csak röviden utalok arra általánosan ismert és elfogadott tényre, hogy a kómából visszahozott vagy a pár perces meghalásból újjáélesztett emberek sok esetben beszámolnak arról, hogy kiléptek a testükből és különféle utazásokat tettek meg a szellemi világban, és onnan tértek vissza a testükbe. Ezek a történetek is bizonyítják, hogy az ember léte nem szűnik meg a testi halálban, hanem szellemivé alakul, és körbe tudja utazni az anyagi és a szellemi világot.
Dr. Raymond A. Moody 1975-ben adta ki kutatásait a halálközeli élményekről. Élet az élet után című könyvében 150 ember beszámolóját vizsgálta meg, akik a klinikai halál állapotában voltak. Az olvasókat meglepte, hogy mennyire hasonló volt az élményük. Moody tovább folytatta kutatásait és megírta következő könyvét: A fényen túl. A témában ezt követte G. G. Ritchie: Visszatérés a holnapból, majd Kenneth Ring: A halált átélni – az életet megnyerni című könyve. Elisabeth Kübler Ross M. D. is végzett kutatásokat a témában. (A halál és a hozzávezető út, Hogy többé ne féljünk a haláltól.)
1995. május 5-én Kolumbia fővárosában a Bogotai Nemzeti Egyetemnél Gloria Polo Ortiz nevű fogorvosnőt délután 16.30 körül villámcsapás érte, ami szinte teljesen megégette a testét. Élettelen állapotban kórházba szállították, gépekrekapcsolták, majd néhány nap múlva hirtelen teljesen felgyógyult, ami tagadhatatlanul az isteni beavatkozás csodáját bizonyította.

Ezekben a kómában eltöltött napokban Gloria testen kívüli állapotba került. A lelke elhagyta a testét, a kórterem egyik pontjáról még figyelte, ahogy az orvosok megpróbálják feléleszteni, majd egy szellemi alagúton át belépett egy ismeretlen világba, ahol szóltak hozzá, ő is beszélt a rokonaival, majd felismerte az Úristen dicsőséges jelenlétét, aki az utazás végén azt mondta neki, hogy vissza kell térnie a testébe, de majd számtalanszor el kell mondania az embereknek, milyen utat járt be a lelke a másvilágon. Ezt a történetet olvashatjuk a magyarul is megjelent könyvében „Akit villámcsapás ért – beszámoló a túlvilágról” címmel, ami a https://www.vilagkiralynoje.hu/files/akit_villamcsapas_ert.pdf linken letölthető. Videón is megtekinthető a https://www.youtube.com/watch?v=ISKrKMvtEkY linken és QR-kódon.
Ezen az utazáson pillanatról pillanatra sok emberrel találkozott, élőkkel és holtakkal. Elsőként a lányát látogatta meg odahaza, a családi házban. „A lányom megijedt, amikor lélekben átöleltem. Érezte – akkor éppen 9 éves volt –, valóban érezte ezen a világon az ölelést, amikor kómában feküdtem, és az életemért aggódtak.” (i. m. 17. oldal)

Mindezt bizonyításként mondtam el arra vonatkozóan, helyesen tette E. olvasónk, hogy kislányával beszélgetett a hozzájuk közel álló személy haláláról, és azt a lényeges dolgot mesélte el neki, hogy az illető Istenhez került, a Mennyországba. Ezzel megmentette gyerekét attól, hogy rettegés, félelem alakuljon ki benne a haláltól, és képesítette arra, hogy szeretetteljes kapcsolatot tudjon majd ápolni hozzátartozóival haláluk után.
Az elmondottakkal arra is válaszolok, hogy miként kell beszélni a gyerekeknek a halálról. Úgy, hogy az ember lelke a meghalásban kilép a testéből, és odautazik Istenhez, a szentekhez, az elhunytakhoz és a világban élő szeretteihez. A halálról ilyen értelemben nagyon fontos beszélni a gyerekeknek, egyáltalán nem szabad azt tabutémaként kezelni, nehogy félelem és rettegés alakuljon ki bennük a halállal szemben, és nehogy ne tudjanak majd szeretetkapcsolatba lépni meghaló szeretetteikkel.

Még egy fontos dolgot el kell mondanom. Többször használtam a „szeretteink” kifejezést arra utalva, hogy vannak emberek, akiket szeretünk, és akik viszontszeretnek, akikkel kölcsönös szeretetben élünk. Ezekkel a halál után is megmarad a szeretetkapcsolat, mivel a szeretet maga az isteni lét, ahogyan a Szentírás mondja: „Szeretet az Isten, aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne.” (1Jn 4,16) Azonban vannak emberek, akik felemás módon szeretnek vagy egyáltalán nem szeretnek. Velük nem létesül szeretetkapcsolat a haláluk után, ők elvesznek, eltűnnek a számunkra. Aki félig-meddig szeretett földi élete folyamán, annak a lelke a testéből való kiköltözéskor önszeretete tárgyának börtönébe záródik (Mt 5,25). Aki meg egyáltalán nem szeretett, annak a lelke mozdulatlanságba zsugorodik, ami maga a pokol. Az ilyen emberek halálától félnünk és rettegnünk kell. Nekünk magunknak meg azon kell lennünk, hogy ne ilyen – felemásan vagy egyáltalán nem szerető – emberek legyünk, nehogy a mi halálunktól is félniük és rettegniük kelljen az embereknek.
Ha szeretetkapcsolatban akarunk maradni hozzátartozóinkkal a haláluk után, akkor éljünk velük kölcsönös szeretetben a haláluk előtt.
Tisztelettel, László atya