2021. június 21., hétfő
TOLLRAJZ

Hernyóvétëk

Az optálás természete

Tudhatták volna székelyeink, amikor tömegesen aláírták a kivándorlásuk igényét, amikor nekiindultak a hosszú útnak, hogy visszaútjuk már nem lesz. Németh Kálmán plébános már csak Budapestről biztatta őket, hogy a fuóiaik semmiképpen ne menjenek román katonának: de Józseffalvára a román hatóságok fenyegetései miatt haza már nem mehetett. A románok szintúgy azt szorgalmazták, hogy a magyarok költözzenek el Bukovinából. Tudták, hogy ha megkötik a magyar állammal a kitelepítést szolgáló egyezményt, az Ötfalu lakói csak átmenetileg jutnak majd lélegzethez, s hamar koldusbotra jutnak. Hiszen minden vagyonuk s ingóságuk, azaz: az „életük” marad, s végül úgyis minden az övék lesz. Azzal is törődtek, hogy a kikötések között szerepeljen: a kivándorlóknak visszaútjuk nincs. Bukovinát örökre meg akarták szabadítani a székelyek szapora s terebélyesedő, „kutyanyelven beszélő” népcsoportjától. Bácska zsíros földje, barátságosnak tűnő környezete a pereputtyostul érkező telepeseinket már nehezen vigasztalta meg, mert hamar kiderült, hogy sérelmes sebeket ejt rajtuk. Egy április 28-án meghozott kormányhatározat, vagyis rendelet értelmében ugyanis a telepesek elhelyezését területkiürítéssel oldják meg. Így őket mégsem „haza”, hanem „a máséba” telepítik: a trianoni területnyerések után betelepített, frissében elűzött szerb kolonisták vagyonába ültetik be őket. Más választási lehetőségük nem maradt.

A ZENÉLŐ KÚT

1943. június 24-én Bácsjózseffalván mégis derűs ünnepnap volt, mert az új vasútállomás épületével együtt az újrakezdés nagy örömével avatták fel Székely Albert díszesen faragott zenélő kútját: mesterünknek talán a legleleményesebb és legcsodálatosabb alkotását. Ez a nyolcszögletű építmény szebb, díszesebb és furmányosabb szerkezet volt az 1936-os budapesti Eucharisztikus Kongresszus ünnepségén bemutatott szalonóránál is, amelyet Székely Albert az alkalommal élve ott Horthy Miklós kormányzónak ajándékozott. A józseffalvi toronyóra s az ilișești templomorgona megalkotása óta eredetibb terve még nem valósult meg. Itt, Bácska szívében adódott számára egy újabb lehetőség, hogy tehetségét és szívós rátermettségét bebizonyítsa. S egyúttal kettős gondolatait is megzabolázza. Ugyanis bántotta őt a hernyóvétek: vagyis a „máséba ültetés gondolata”. Az újnagyfényi építkezések végül lefoglalták őket, s elvették az élét a rossz érzetnek. Jövőbe tekintő, hatalmas ünneplés vette kezdetét a zenélő kút első megszólalásakor. A környékről összesereglett népek, telepes székelyek, csángók és bácskai magyarok az új kezdetet hatalmasan megünnepelték, ünnepi szónoklatokkal és szavalatokkal, táncokkal, karénekekkel, fúvószenékkel és örömujjongásokkal kísérve vetették meg a lábukat, s a szerkezet fülbemászó dallamára énekelt és perdült táncra szinte mindenki.

A bácsjózseffalvi zenélő kút, a szerző vázlatrajza
A bácsjózseffalvi zenélő kút, a szerző vázlatrajza

Bő egy évre rá

a zenélő kút hangjára már sírni tudott a nép. 1944 októberében ugyanis riadót fújtak az újonnan letelepített székelyeknek: köztük annak az ezer csángónak is, akik velük tartottak a román optáláskor. Menekülniük kellett megint, de ez alkalommal már a puszta túlélésükért futottak, s az újabb elhagyás nehezebbnek bizonyult minden addigi megpróbáltatásnál. Hosszú, vontatott, kígyózó sorokban, nyikorgó szekereken haladtak, az utakon Ófutaktól felfelé sorjázott s haladt, gyűrődött északnak a nép. Sebtében megszervezetten, útvezetők jóindulatára bízták magukat, úgy poroltak a gyors ütemben kivonuló német és a magyar katonaság után. Erőltetett iramban szekereztek, olykor eltérő menekülési útvonalakat kerestek. Sokan Bajának indultak, ők Gara, Csátalja, Vaskút érintésével jutottak el a biztonságos magyar területre. Másoknak kevesebb szerencséjük volt. A menekülő hadikiak sorát a szerb származású telepvezetőjük többek szerint szándékkal vezette Szabadka felé a partizánok karjaiba. Őket feltartóztatták, elfogták, s visszakísérték a már általuk felügyelt zónába, és csak az oroszoknak volt köszönhető, hogy azonnal nem lövöldözték le őket. Közülük került ki a „negyvenkét ember”, akiket a partizánok munkaszolgálatosként különzártak. Néhány hétig éheztették, verték, kínozták és dolgoztatták is őket. Végül a sírjukat is megásatták velük. Hetekkel a kivégzésük után a családjaikat végül átkísérték magyar felségterületre. A negyvenkét ember tragikus történetét sokáig csak sugdolózva, félve mesélték. A történéseket Isten büntetésének tartották: „a hernyóvétek miatt volt, mert belementek a máséba”. A bukovinai székelyek életérzése az volt, hogy a Jóisten őket csak az egyik kezével áldotta s védte, de a másikkal büntette. Ettől a nehezen felfogható gondolattól szenvedtek sokan. Erről Gáspár Simon Antal is hosszasan elmélkedett. Őt, az istensegítsi krónikást Bácskában Kiscservenkára telepítették, de a nagy futás után végül a Tolna megyei Nagyvejkén kapott házat. Megint más portájára, idegen emberek vagyonába kellett beköltöznie. Hányatott életét és lelkifurdalásait tetézte az is, hogy a földosztás után nemsokára, a kényszerű téeszesítés során telepeseinktől vissza is vették a kiosztott földtulajdoni jogot. Füzetekbe írta minden szép és keserű emlékét: a bukovinai sorsot, a bácskai élet nehézségeit s a völgységi szégyenüket is. Hasonlóképpen, többen vallatták sorsukat azok, akik nem hagyták nyomtalanul elveszni az emlékeiket. Az új hatalom erőszakossága és a romba döntött és rosszul működtetett gazdaság sokukat nyomorgásra kényszerítette. Gáspár Simon Antal végül a hatvanas években Halásztelekre költözött a  ához. Éveken át írta népének történetét: emlékeit, a kitelepítéseket, az általa megélt történeteket hűen adta át. Végül 1986-ban az egyik kézzel írott naplóját is fakszimile kiadták. Címe: Az én szülőföldem, a bukovinai Istensegíts. Kalandos életéről emlékirataiban felülmúlhatatlan tömörséggel jegyzi le a nehezen felejthető mondását: „Ha mát Isten adta, holnapot nem ígérte, minden utainkot erősen megkötötte.”

SÍR AZ ÚT ELŐTTÜNK

A Bácskából is kirajzó székelyek zöme megmenekült. 1945 tavasza a Dunántúlon érte őket. Talán tovább is mentek volna. Házuk s igaz hazájuk nem volt. Bukovina elárvult, elérhetetlen távolságban árválkodott nélkülük, ők lehetetlen körülmények között sínylődtek, újbóli hazatérésre gondolniuk sem lehetett. Egyesek a Balaton-felvidékig szekereztek el, míg mások nyugatra, a Dráva folyásának ellenirányába, Göcsej felé vették az útjukat. A Vas megyéig eljutott székelyeket is csalódások érték. Itt ugyan nem bozgorozták le őket, de koldusoknak nézték, s elűzték őket még a portájuk közeliből is, ha éjszakára meghúzódni szerettek volna. Kegyetlenségnek hat ma is: ha csak tejet kértek a kisgyermekeik számára, gyakran akkor is megtagadták tőlük a segítséget a puszta félelemtől is bizalmatlanná vált, a háborús nyomorúságtól rettegő helyiek. E menekülők viszontagságokat megszenvedett tanúi voltak a káosznak. Keserűségek közepette s mégis hittel vallottak sorsukról a Sára Sándor által dokumentált, megfilmesített vallomásaikban, amelyek oly döbbenetesek, máskor meghatóak. Az órákon át mesélő túlélők súlyosan kopogó szavait száraz szemmel lehetetlen dolog is végighallgatni. Sára Sándor hatalmasat alkotott azzal, hogy többórányi vallomásukat megörökítette az oktalan utókor számára. A „Sír az út előttem” című dokumentum lm furcsa elégia. Sirató, amely méltó módon emlékezik meg mindazon bukovinai menekülőkről, akinek szenvedéstörténete örökre a lelkünkbe ég. Szól azokról, akik egyenesen Isten köntösének redőiben s korcában bújtak meg úgy, hogy a puszta megmaradásuk kockázatait viselték. S hogy a mindenkori embertelenségeket átvészelhessék a bukovinai székelységet megszületni hagyó s őket mindnyájukat mégis újra és újra próbára tevő vészterhes időkben.