2021. június 18., péntek

Ne mások mondják meg, hogy merre van az arra!

Szálanként el lehet tépni a fonalat, egybefonva azonban óriási megterhelést is át tud menteni egyik helyről a másikra

Budiszava, azaz Tiszakálmánfalva manapság már szinte Újvidék kertvárosi részének tekinthető, ettől függetlenül azonban megmaradt az urbánus tempót csak nyomokban felvillantó, teljesen nyugodt településnek. Az életmód merőben különbözik a városi nyüzsgéstől, nem volt ez másképp száz évvel ezelőtt sem, akkor, amikor a települést, térségünk egészével egyetemben az akkori, új szláv államhoz csatolták.

A felújított szobormű őseink emlékét őrzi Tiszakálmánfalván is (Fotó: Ótos András)
A felújított szobormű őseink emlékét őrzi Tiszakálmánfalván is (Fotó: Ótos András)

A békediktátum híre hatalmas csalódást és nagy csapást jelentett az itt élők számára, leszármazottjaik többségének ma is összeszorul a szíve Trianon említésére, szomorúság tölti el őket, ha az akkori eseményekről beszélnek. A korábbi népszámlálási adatok szerint a 3600 fős lakosság csaknem egyharmada magyarnak vallja magát itt. A faluról, annak történelméről Milánovits Tibor nyugalmazott tanító sokat tud mondani, ő az, aki – noha a békeszerződés aláírásának idejére már ő sem emlékezhet – mégis elmondhatja azt, amit gyermekként megélt. Immár idestova kilenc évtizede tiszakálmánfalvi.

– A falutelepítés 1883-ban kezdődött, a XIX. században egész Magyarországon, és így a déli országrészben is erős benémetesítési telepítés történt, Tisza Kálmán miniszterelnök úr idején kérték egy 200 magyar családot számláló község létrehozását. Már a legelején is 800-nál többen éltek a faluban, dédanyám az elsők között jött az Ókér, azaz Zmajevo környéki tanyavilágból. Nem jelentkezett annyi magyar család, amennyire számítottak, összesen csak 152, utánuk harminc-egynéhány német család is ide települt. A magyarság gyorsan elszegényedett, a németség ugyanis már kezdetben nagyobb potenciállal, vagyonnal települt ide, az én gyerekkoromban négy vagy öt, száz holdnál is nagyobb birtokkal rendelkező német gazda volt. A magyarok közül a nagyapám gyűjtött össze legtöbbet, közvetlenül az agrárreform előtt 164 holdja volt. A többi magyarnak legfeljebb 36 holdas birtoka volt – meséli a tanító bácsi. A trianoni szerződést követő időszakról iskoláztatása során hallott legtöbbet: Hatodik gyermekként a családban, amit hallhattam, azt az iskolákban szedegettem össze. Nem tanulhattam anyanyelvemen, a boltokban kiírták, hogy: Govori državnim jezikom! Nem volt egyszerű eligazodni. Talán legképletesebben az a kép magyarázza el az érzelmek elfojtását, illetve kitörését, és azt, hogy mit jelentett mindez számunkra, amikor 1941. április 14-én, húsvét másnapján édesapám felkapta az elrejtett, koronás magyar zászlót, amelyről nekünk, gyerekeknek nem volt szabad tudnunk, és szinte artikulálatlan felkiáltással mondta: Meggyüttek a magyarok! – majd mezítláb szaladt a községháza felé, hogy láthassa őket. Mi rejtőzhetett e mögött? Csakis egy visszafojtott érzelmi állapot, amíg nem éledt újra. Sajnos a rövid ideig tartó öröm nekünk nagy bánatot is hozott. Nem csak a családunkba. Két bátyám volt önkéntes honvéd, az egyik ott maradt az orosz fronton, a másik többször is megsebesülve haza került. A nemzeti büszkeség előtört édesapámból akkor is, amikor Radnóti és sorstársai falunkon gyalogoltak keresztül, 1944. október 6-án. Az egyik magyar keretlegény nagyon csúnya szavakkal illette apámat, mert etette a menetelőket. Nagyon büszke vagyok apámra, aki ezt mondta: Vitéz úr, maga könnyen henceg, nekem két fiam van az orosz fronton – ezek a momentumok ébresztik a legszebb érzéseket édesapámra emlékezve – mesélte a tanító.

Milánovits Tibor (Fotó: Ótos András)
Milánovits Tibor (Fotó: Ótos András)

– Csodálatos, hogy a 63 hősi halott nevét tartalmazó, 1947-ben lerombolt szoborművet sikerült helyére állítani a faluban. Csodálom azt a szellemiséget, amely a körülöttem lévő fiataloknak erejéhez párosult, és hogy itt, Szerbiában, azoknak a katonáknak az emlékét őrzik, akik – őszintén megmondva – elsőként csaptak a szerb honra annak idején. Csodálom, és a mai vezetésnek kalapot emelek, azoknak, akik a Trianon, a szomorú '42-es és '44-es események előtt főt hajtva köszöntötték, és egy szép megbékélést sugalló gesztussal bennünket is újra egy kissé más megvilágításba helyeztek a nem magyar nemzettársak előtt itt, a Sajkásvidéken – hallottuk.

Galambos László A múlt, a jelen és a jövő szorításában című, helytörténeti könyvének adatai szerint 1895-ben 200 tanulója volt a falusi iskolának, 1889-ben 1250 magyar lakott a településen, katolikusok, reformátusok és nazarénusok. 1891-ben már felépült a jegyzői lak, 1894-ben pedig Tiszakálmánfalvát már nagy községgé nyilvánítják. A katolikus templom 1908-ban épült, 1920-ig magyarul és németül folyt az iskolai tanítás, utána, 1941-ig három nyelven – csatolták a szerbet is. A szerb gyökerű gyerekeket az ún. szláv–magyar tagozatra íratták be.

– A mi csúfnevünk Vicsek volt, volt köztünk Antolovics, Antonics, Gálics, Drobnjik, Derkovits, Merkovits, Jankovics, Milánovits és Mándics is, mi jártunk a vicsiskolába. A szerb történészek rájuk, „szerb családokra” gondolnak akkor, amikor arról írnak, hogy bizony abban az időben már milyen sok szerb élt a faluban. Az őseik valamikor valóban szerbek voltak, de elmagyarosodtak – magyarázta a tanító bácsi.

Fotó: Ótos András
Fotó: Ótos András

Galambos László könyvében elmagyarázza azt is, hogy tekintet nélkül arra, hogy 1920 júniusának elején a Délvidék hivatalosan még mindig Magyarországhoz tartozott, az Újvidékien 1918. november 25-én meghozott, a szerbiai csatlakozás mellett szóló határozat után a szerb hatóságok a megszállt területeken, így Tiszakálmánfalván is fokozatosan bevezették a szerb közigazgatást. A Magyarországhoz kötődő gazdasági együttműködést igyekeztek megakadályozni, és Szerbia felé irányítani azt. A trianoni békeszerződés aláírásával tehát, bármennyire is csalódást és nagy csapást jelentett az, már csupán a fennálló szerb megszállást és közigazgatást szentesítették. Az eseményt követő napokban Tiszakálmánfalván csönd honolt, a környező szerb falvakban – Kátyon, Kabolon és Sajkásszentivánon – nagy ünnepségeket tartottak. 1920. június 8-án Kátyon rendeztek nagy népünnepélyt. A késő délutáni órákban több mint 30 kátyi fiatal lovas, mögöttük 14 feldíszített lovas kocsi – tele emberekkel – baráti látogatásra indult Tiszakálmánfalvára. Énekelve és puskákból lövöldözve értek Tiszakálmánfalvára (a szerbek Proseknak kezdték nevezni). Amikor az emberek meghallották az énekszót és a lövöldözést, félelemmel a szívükben merészkedtek ki az utcára megnézni, hogy mi is történik. A kátyiak a községháza elé mentek, ahol már összejött sok helybeli magyar és német lakos is. A kátyi szónokok beszédet tartottak, amelyben kiemelték, hogy a szerb nép szenvedéseiért és a magyar uralom alatti sanyarú helyzetükért nem okolják a velük élő, egyszerű magyar népet, hanem baráti jobbot nyújtanak neki. Többek között ezt mondták: „Mi a gyűlöletre szeretettel válaszolunk. Kitárjuk előttetek nemes szívünk, és testvérként viseltetünk irántatok. A mi szívünkben nincs gyűlölet, benne mindenki számára van hely. Azért jöttünk, hogy magyar és német testvéreinkkel együtt ünnepeljük meg ezt a történelmi jelentőségű napot” (Zastava 1920. 06. 2.). A közös ünnep után a tiszakálmánfalvi magyarok és németek egy csoportja hazakísérte a kátyi szomszédokat. Ott pedig, ahogy a Zastava lap cikkezett róla, szerb szokás szerint, hajnalig ünnepeltek.

Száz évvel a trianoni szerződés aláírása után Tiszakálmánfalván sokan továbbra is érthetetlenül állnak a világ történelmében példa nélküli országszétdarabolás ténye előtt.

– A következmények közepette itt, a Délvidéken megmagyarázhatatlan okokat keresünk a diktátum akkori szerkesztésére. Pedig az óriási szabdalás bekövetkeztének egyszerű képlete lehetett. Olyan helyzetkép állt elő, amikor kellő információk hiányában kellett dönteni olyan, közösségünket érintő, fontos, súlyát fokozva húsbavágó témáról, mint a békediktátum aláírása. Hogyan fogadták, milyen érzéseket váltott ki az abban az időben? Száz év elmúltával elmondhatjuk, hogy felmenőink bátran kiálltak a közösség érdekében. Nemcsak az első világháborúban tanúsított hazaszeretet megnyilvánulásában állapíthatjuk meg az összefogást, hanem falunk alapításától kezdve, a fejlődésén keresztül, egészen a huszadik század összes megpróbáltatásain át, a mai napig. A felújított Turulmadár-szobor jelképezi azt, hogy összefogtunk és megfogalmaztuk azt, hogy számunkra fontos emléket akarunk megőrizni! Olyan szintű erő kovácsolódott össze, amely megmozgatta a falu lakosságát, a kivándorlásban élő falubelieket és segítségül mellé állt a Vajdasági Magyar Szövetség, a Magyar Nemzeti Tanács és az anyaország is. Ez az a százszor is kimondott igazság, hogy az összefogásban az erő – véli Kiss Gyula, a Vajdasági Magyar Szövetség tiszakálmánfalvi, helyi szervezetének elnöke.

Fotó: Ótos András
Fotó: Ótos András

– Falunk fejlesztése, a közterek rendbetétele, az infrastruktúra kiépítése mind-mind alapfeltétele annak a gazdasági fejlődésnek, amelynek kezdetén találjuk magunkat. A rendezett, nyugodt körülmények bevonzzák a befektetőket. A munkahelyek biztosításán, a vállalkozások ösztönzésén és megerősítésén keresztül azért küzdünk, hogy az ifjú nemzedéket itt tartsuk, a szülőföldjén. Azokat, akik szeretnének visszajönni, készen állva, megoldást adva a kezükbe, szeretettel bevárjuk. Egy nemzet vagyunk! Ezen az erdős talajon gyökeret eresztettünk, amelyet többször is megpróbáltak kitépni, de az összefogás erejével nem hagytuk. Mint ahogyan szálanként el lehet tépni a fonalat, egybefonva, egybekarolva óriási megterhelést is át tud menteni egyik helyről a másikra. Csapatunk elkötelezetten kiáll a jövő tervei mellett. Együtt dolgozva megvalósíthatjuk ezeket, hiszen egy a jövőnk! Ne mások mondják meg, hogy merre van az arra! Száz év távlatában sem feledtük történelmünket, volt erőnk felújítani az őseink emlékét őrző szobrot – emlékeztetett Kiss Gyula.