2021. január 22., péntek

Puska a sárban

Édesapám emlékére

 

És apám félt a haláltól is.

De azon az ukrajnai úton csak markolta a motorbicikli kormányát, és a télről maradt tavaszi hidegben is úgy forrósodott a teste, mint akit az otthoni kemence melegít. Homlokán csöppekké állt össze az izzadtság, majd megindult az orrán csúszdázva egészen a bajuszáig, átitatta az összes szőrszálat, hogy aztán a száját támadja meg. Ezt apám nem is igazán bánta, mert kiszáradt már a torka, megrekedt tüdejében, vagy talán torok tájon a levegő, de ereje annyi sem volt, hogy kulacsáért nyúljon.

– Jól látja, szakaszvezető úr, az egy puska. Egy puska az úton – hallotta a mögötte ülő baka hangját. És mormogta ő is, puska az úton, puska az úton, mintha biztosra venné, ezek a hangok úgy elsodorják azt a puskát, ahogy a vihar küldte rá a havat annak idején a Kárpátok bérceiről. De a puska nem mozdult, kéjes nyugalommal feküdt előttük, úgy tízméternyire a földúton. Egy része megsüllyedt a sárban, de a másik fele, a félelmetesebb, bizony nagyon is jól látszott. Mintha integetne: na, gyertek csak magyar katonák, gyertek értem, lesz itt olyan meglepetés mindjárt, hogy még a felhőkről is leugranak az angyalok.

– Talán orosz puska… – suttogta a baka.

– Talán orosz. Nem mindegy? – kérdezte apám, aki pontosan tudta, dehogy mindegy, mert az orosz puska minden szerkezete hatalmas rejtély, amit talán soha nem tud megfejteni.

– És ha kikerülnénk, szakaszvezető úr? Úgy jó nagy ívben. Talán, ha úgy? – kérdezte a baka, de apám érezte a hangján, maga sem hisz abban, hogy egy puskát, ami talán orosz, ki lehetne kerülni ezen a keskeny úton annyi félelemmel a testükben, amennyitől már egy elefánt is összecsuklana.

– Az nem segít. Hátha éppen azt akarják, és akna várna az út szélén – mondta apám.

– Akkor mi segít? – kérdezte a baka, és apám háta mögül úgy nyújtogatta a nyakát, mint aki azt reméli, egyszer csak ez a nyak elég hosszúra nyúlik ahhoz, hogy elérjen a puskáig, és a fej, ami ezen a nyakon ül, majd alaposabban megnézheti, mégis, miféle fegyvert dobtak itt eléjük.

– Lehet, hogy csak leesett egy teherautóról. Az is lehet – nyugtatta magát a baka, de ő is tudta: puskák nem szoktak leesni csak úgy egy teherautóról, amikor éppen az egész világ háborút vív, lángokban áll minden ország, és egy elveszített puskáért akár agyonlövetés is járhat, kivégző osztag, ami előtt mélyről szakad fel az utolsó sóhaj.

– Puskák nem szoktak leesni – mondta apám, mintha pontosan olvasta volna a baka minden gondolatát.

– De nekünk akkor is át kell itt mennünk, mert parancsot viszünk, fontos, titkos parancsot, ugye szakaszvezető úr? – kérdezte a baka, és észre sem vette, olyan erővel szorítja már apám vállát, hogy ropog minden ujja, de ropog már a kézfeje, a karja, mint ahogy ropog benne a félelem is.

– Át is megyünk – mondta az apám, és leszállt a motorról.

– Ezt most fogja meg, honvéd – húzta le hátáról a géppisztolyt. – És ezeket is fogja – nyújtott a bakának négy kézigránátot, amelyet az övéről csatolt le.

– De hát az ellenség…– jajdult rémülten a baka.

– Az ott fekszik az úton, nem látja? Aligha fog lőni. Legfeljebb robbanni – mondta az apám, és ekkor már elindult a puska felé, ami talán orosz volt, talán nem, de hatalmas rejtély. Halált osztó rejtély.

„Ha valami furcsa, nem oda illő tárgyra figyelnek fel, azonnal kezdjenek el gyanakodni. Legyen az egy kendő, ami egy napja még szépasszony haját fogta össze, vagy akár egy darab vas, mert itt, ezen az idegen földön mindenben ott lapul a halál” – emlékezett a századosa szavára, amikor három lépés után előbb leguggolt, majd ráfeküdt a szikkadó sárra, és elkezdett kúszni a puska felé. Hallotta a marhavagon kerekeinek kattogását a síneken, amivel erre az ukrán földre vitték, miután zeneszóval búcsúztatták, és apám azon a vagonon még elhitte, nélküle ezt a háborút talán meg se nyernék, mert minden magyar emberre szükség van a szovjetek legyőzéséhez. Apám ugyan nem igazán értette, miért kell neki az oroszt legyőznie, hiszen az nem támadt az országra. De apám azt is tudta, hogy ez már politika, és azt is beleverték kemény szigorral még bakakorában, hogy a hadsereget nem a gondolkodásra találták ki, hanem arra, hogy parancsok szaladgáljanak benne, amit megvitatni nem lehet, csak teljesíteni.

Akkor is igaz ez, ha undorító, bűzös földszagú sárban kell másznia egy puska felé. Mert bizony az a sáros ukrán föld bűzlött, és apám biztosra vette, a sok-sok hullától lehet ilyen szaga, amely szerteszét hever egész nagy Oroszországban, amerre csak átgyalogoltak rajta rajok, szakaszok, századok, ezredek. És bűzös, mert magukba szívták a puskák, golyószórók, ágyúk torkolattűzével kicsapódott puskaport, és magukba szívták az ukrán asszonyok sírását is, magyar bakák sóhaját, köpését, vérét. És apám azt hitte, hogy most ő következik, mert ez a puska nem lehet más, csakis csalétek, amit bozontos üstökű partizán tett ki az útra, vagy éppen egy vörös csillagos zubbonyt viselő orosz utász, aki aknát rejtett a puska alá.

Már csak háromlépésnyire volt a puskától, de nem látta a csövét, és nem látta a tusát, és nem látta a szíját sem. Mert ő akkor Nagykőrös fatornyú templomát látta, ahol összeeskette a pap Szűcs Ilonával, egy derék kőrösi gazda szépséges lányával, és látta a lakodalomra megterített asztalokat, hallotta az összekoccanó poharak finom csendülését. Ujjai átfogták Ilonka derekát, fülei hallották az új asszony hangját, hogy ugye házat is veszünk, sajátunkban lakunk majd, ott a Kárpátok tövében, és lesz gyerekünk legalább három. És látta bólogatása árnyékát a fehér asztalterítőn, úgy bizony, lesz három gyerekünk, én pedig az ungvári városházán fogok dolgozni, nem hiába tanultam felsőkereskedelmi iskolában. És emlékezett még a kacsintására is, mert bizony kacsintott a boldogságtól, hiszen hajnalig sorolhatták volna a terveket, mit törődtek ők akkor háborúval, Európával, ami lángokban áll.

Az oroszt úgyis megállítjuk, mert a németet nem lehet legyőzni – harsogtak a szavak még a lakodalmon is, mert mi másról is lehetett beszélni 1944. január 6-án. De az ukrán sárban, aminek hirtelen mosatlan kapcaszaga lett, bepállott katonai csizma szaga, ágyút vontató ló patájának szaga, de még káromkodás szaga is, apám pontosan tudta, az oroszt nem lehet megállítani, mert az nem is csak orosz, hanem ki tudja hányféle nációból toborzott hullámzó tömeg. Ahogy őt sem állítja meg a jóisten sem – gyűlt a düh apámban, miközben tekintetével tapogatta végig a puska körüli sarat. És szidta magát, hogy legalább egy vékonyka vaspálcát miért nem hozott magával. Olyat, amivel akna után kutatva finoman megszurkálhatná a földet, beleshetne a sár alá, hogy halál lapul-e ott, vagy csak egy sóhajtás.

– Szakaszvezető úr, nagyon vigyázzon! – rontott rá a mondat a motor mellől, és apám ebben a pillanatban nagyon utálta a bakát, jobban, mint azt a világot, amelyik háborúba küldte, ami arra kényszerítette, hogy sárban faggassa magát: bátorságot vagy gyávaságot szórt-e lelkébe többet a Teremtő. Ez meg mit üvöltözik, éppen eléggé éget már a félelem – motyogta az apám, de ment előre, centinként nézte át a sárpöttyökkel, a földbe vájt, esőáztatta vékonyka csatornákat, amelyekbe még egy apró bogár sem fért volna el, mert megtelt az már az én apám félelmeivel. De volt abban dac is, kemény, mint a Kárpátok hegyein sziklába kapaszkodó fák gyökere, mert apám azt is tudta, ő pedig ezt a puskát eltakarítja az útból, mert akkor lesz csak béke a lelkében, ha azt a lepecsételt parancsot elviszi a hadosztály központjába, átadja, tiszteleg, összecsapja a bokáját. Mert lehet, hogy ez a parancs az, ami ha csak egy lépéssel is, de közelebb visz a Kárpátokhoz, az állomás mellé épített házhoz, ahol most Ilonka lakik az ő szüleivel.

– De hát ez nem is orosz puska – sóhajtott akkor az apám, és már majdnem kinyújtotta a kezét, hogy megemelje, kirántsa a sárból a fegyvert, amikor megint a századosa állt előtte, szétvetett lábakkal, csípőre tett kézzel, és beleüvöltötte az arcába: „Bátyi szakaszvezető, ezen a kurva világon semmi nem az, aminek látszik, maga csak ne nyúlkáljon! Óvatosan, ahogy tőlem tanulta”. De az én apámnak akkor semmi nem jutott eszébe abból, amire tanították, mert a háború, az átvirrasztott éjszakák, a mínusz harminc fokban legyalogolt kilométerek, a magyar földre visszazavaró orosz pergőtűz már kiégette a régen hallott mondatokat.

Még hallotta apám, amikor a baka a motor mögé bújva felkiáltott: „Jaj istenem, mit csinált szakaszvezető úr?”, még hallotta a távolban hirtelen parancsra felugató ütegek hangját, a becsapódó gránátok robbanásait, majd elsötétült a világ.

– Mit csináltam? Hát találtam egy puskát! Egy német gyalogsági karabélyt! – ugrott ki apám a sárból, és az ég felé tartott két kezében azt a sáros puskát markolta, ami nem fegyver volt már, hanem falu végében felállított körhinta, amiről ezerfelé röppent a lányok kacagása, és majálison fröccsenő, kesernyés hideg sör íze is volt annak a puskának, és frissen kifőtt pálinka ereje lapult benne, de leginkább zeneszó, amire pörögni kezd az ember lába. Ahogy apám lába is csárdást járt azon a büdös, gané szagú ukrán úton, és táncolt a baka is, és táncolt a motor is, de senki nem tudta, ki kiabálta hármójuk közül, hogy vége a háborúnak, megyünk haza. A mondat csak szállt a szélben, és az én apám, hogy a hangokat Szürtéig sodorja a szél.

Nem jól tudta.

A szél apám hangját nem sodorta, a háborúnak nem lett vége, a baka két héttel később aknára lépett, lábát tíz méterre találták meg a darabok szakadt testétől. Apám pedig hónapokkal később Miskolc városában nézett farkasszemet egy taknyát törlő nyilas suhanccal, aki azt üvöltözte az arcába: agyon kéne téged is lőni, mert gyáván viselkedtél a fronton.

És akinek olyan erővel csapott abba a taknyos arcába egy puska tusával apám, hogy még a felhők is fölszisszentek. A felhők, amik az ukrán puszta felől hozták hatalmas puttonyukban a hideg esőt.

Illusztráció/Török Jolán
Illusztráció/Török Jolán