2024. április 26., péntek

Szabadka az aranyévekben

A kiegyezéstől az első világháborút megelőző évekig Szabadka Magyarország harmadik legnagyobb városává nőtte ki magát

A történelmi Szabadkán a legmeghatározóbb fejlődés a XIX. század második felében vette kezdetét. A polgáriasodás erősödésének boldogságos éveiként az 1867-es kiegyezés és az 1914 közötti időszakra tekintenek a történészek, vagyis a Belle Époque ebbe a poros kisvárosba is elhozta az aranyéveket. Az időszak végére az Európában szinte mindenhol jellemző városiasodás és általános fejlődés folyományaként Szabadka nemcsak lakosainak, hanem népiskoláinak és népoktatóinak számát tekintve is az akkori Magyarország harmadik legnagyobb városává nőtte ki magát, Budapest és Szeged után.
Az 1860 decemberében kelt császári rendelettel megszűnik a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság, és területe visszakerül Magyarországhoz. A feljegyzések szerint az 1867-es kiegyezés utáni évtizedek egyebek mellett azért meghatározóak, mert ekkor már semmi nem gátolta a magyar lakosság számának zavartalan növekedését a Vajdaságban. Ez a gyarapodás 1880 és 1910 között volt a legdinamikusabb, ekkor a magyar lakosság száma 354 798-ról 571 883-ra (22,66 százalékról 29,67 százalékra) növekedett. Ebben a harminc esztendőben váltak magyarrá azok a délvidéki városok is, amelyeknek legtöbbjében az 1870-es években még egzisztenciális szempontból szegény, számának tekintetében pedig szerény kisebbséget alkotott a magyarság.

Az 1868-as népszámlálási adatok értelmében Szabadkának 63 ezer lakosa volt, míg az 1910-es adatok szerint 93 232. A Wikipedián olvasható adatok értelmében a kiegyezést követő első népszámlálás szerint a város lakosságának 9,52 százaléka volt magyar, míg a többséget 79,37 százalékkal a bunyevácok képezték. Az 1910-es népszámlálás során anyanyelvükről kérdezték a polgárokat: 64,31 százalékuk mondta azt, hogy a bunyevác nyelvet beszéli, míg 19,62 százalékuk a magyart jelölte meg anyanyelveként. A kettő között megtartott egyik népszámlálás során (1890) szintén nyelvi hovatartozásukról kérdezték a polgárokat: a magyart a polgárok 52,69 százaléka beszélte, míg az úgynevezett rác nyelvet (ebbe sorolták a bunyevác, a szerb és a sokácok nyelvét) 43,78 százalékuk.
A Szabadka aranykorszakának tartott századforduló kapcsán nem kerülhetjük meg azokat a történelmi visszatekintéseket sem, amelyek szerint a Belle Époque nem mosta le teljes mértékben a port a városról. Az említett korszakot a látványos és gyors fejlődés mellett számos ellentmondásosság is jellemezte. A város infrastruktúrájának fejlesztése és bővítése, az úthálózat, a víz- és szennyvízvezeték, valamint a közvilágítás nem tartott lépést a nagyszabású építkezésekkel. A korszak Magyarországának harmadik legnagyobb városa, a néhány utcából álló belvárosi magon kívül, elsősorban emiatt tükrözött erőteljes agrárjelleget. Minden kettősség ellenére Szabadka mégis kiterjedt iparral rendelkezett, és annak technikai színvonala is impozáns volt. A városban jelentős szerepet játszott a malom-, az építő-, a hús-, a bőr-, a vegyi-, a nyomda-, a textil- és a vasipar.

SÍNEKEN ÉRKEZETT A FEJLŐDÉS 

Habár a törökök Szabadka város területéről való távozása után a lakosság életében elkezdődött a fokozatos fejlődés, az igazi fordulatot a vasút hozta meg 1869-ben. A történelmi feljegyzések szerint a város attól kezdve volt képes befogadni az Európa többi részére betörő lendületes fejlődést. A Szabadka környéki hatalmas földpotenciál ekkortól vált hasznosíthatóvá, a mezőgazdasági terményeket pedig innentől kezdve lehetett nehézségek nélkül elszállítani a távoli piacokra.
A város 1869. szeptember 11-én kapott vasutat. Elsőként az Alföld–Fiumei Vasúttársaság (AFV) Szeged–Zombor közötti vonala haladt át a városon. A fővárosból az első vonat 1882. december 5-én érkezett Szabadkára, majd 1883. március 5-től már Újvidékig közlekedett. A Bajára vezető MÁV-szárnyvonal 1885. január 8-ra készült el. A Bács–Bogrod vármegyei HÉV Szabadkáról Zentán át Óbecsére vezető vonalán 1889. november 14-én vették fel a forgalmat. Az új rendező pályaudvart 1890-ben kezdték el építeni, és ezzel Bács–Bodrog vármegye központja vasúti csomóponttá fejlődött.
A villamos A jelzésű fővonalát 1897. szeptember 7-én adták át. Ez a Zombori kaputól a Kossuth utcán át Palicsfürdőig vezetett. A Kossuth utcánál kiágazó és a MÁV személypályaudvarra tartó B vonalat szintén ekkor adták át. A virágba öltöztetett villamosszerelvényre felszállt a város színe-java, köztisztviselők és neves polgárok, akik Palicsra döcögtek, majd megünnepelték a jeles eseményt. A forgalmat 1897. szeptember 8-án vették fel. A menetjegy a pályaudvari vonalon 10 fillérbe, míg a palicsi pályaudvaron 24 fillérbe került. A teljes villamos-hálózatot 30 fillér ellenében lehetett igénybe venni. A közúti vasút állományába tartozott a Ganz 1897. évi gyártású nyolc motor- és hat pótkocsija. A palicsi végpont közelében 25 járművet befogadó forgalmi telep épült. A motor- és pótkocsik azonos kivitelben 20 ülő- és 20 állóhellyel készültek.
A villamos működtetésének szempontjából a villamosenergia-ellátás stabillá tétele is meghatározó feladat volt. 1896-ra a városban korszerű erőmű épült, amely kiszolgálta a lakossági fogyasztókat, a közvilágítást és a közúti vasutat. A nappali órákban, amikor a világításra kevesebb energiát használtak, két gépegység működött egyidejűleg. A feljegyzések szerint a villamos forgalma a századfordulót követően egyenletesen növekedett, majd 1908-ban és 1910-ben a kedvezőtlen időjárás, valamint az évtized végének gazdasági válsága okozott csökkenést az utasszámban. Az első világháború éveiben a személyzet egy része hadba vonult, és az általános erőforráshiány is nehézkessé tette a villamos fenntartását. A szabadkai villamos végül túlélte az első világháborút, Trianont úgyszintén, ám a múlt század hetvenes éveinek „fejlesztési” törekvéseit már nem. A villamos 1974. április 2-án, szintén virágba öltöztetve, indult utolsó útjára.

CSODÁLATOS HÖLGYEK 

Az építkezés lendületes fejlődése és az új stílusok, valamint építőanyagok alkalmazása szintén a századforduló békebeli éveiben volt tapasztalható. Az addig Szabadkán nem jellemző több emeletes bérházak építése a XIX. század hetvenes éveiben vette kezdetét, majd ezt követően a tehetős gyárosok és iparosok szinte egymással versengve építtették ezeket az épületeket. 1899-ben a tudás és a tapasztalat összefonódásával az európai építészeti irányzatokkal egy időben Szabadkán is megkezdődött a saját szerkezetű és stílusú, a szecesszió jegyében történő építkezés. Az első szabadkai szecessziós épületek megalkotói Raichle Ferenc, Titus Mačković, Komor Marcell és Jakab Dezső voltak. Raichle első „alkotásai” a mai Vasa Stajić 11-es és 13-as szám alatti bérházak voltak. A 11-es szám alatti házon a francia szimbolizmus, a 13-as szám alattin pedig a bécsi szecesszió hatása érződik, azaz érződött, hiszen ezeket az épületeket a városkép korszerűsítésének jegyében néhány éve lerombolták. Az apatini származású építész legismertebb, általa tervezett épülete az 1903 és 1904 között megépített Raichle-palota, amelyet családi házaként álmodott meg és használt rövid ideig. A feljegyzések szerint Raichle csodálatos hölgynek nevezte az épületet.
Európa második legnagyobb zsinagógája és a világ egyetlen szecessziós zsidó szakrális objektumának megépítése Komor Marcell és Jakab Dezső budapesti műépítészek nevéhez fűződik. Az egy év leforgása alatt megépített épületet 1903-ban adták át rendeltetésének. Egyes értékelések szerint a zsinagóga az az épület, amely megépítésének okán Szabadka az építészet terén először szerepel egy rangban a fejlett európai városokkal. A szabadkai zsinagógát jellemző számos különlegesség és egyedi megoldás közül mindenféleképpen említésre méltó Rabitz-szerkezetű kupolája, amely egyedi hozzájárulás a betonszerkezetek fejlődéséhez.
A városházát szintén Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján építették meg, 1908 és 1912 között. A városházát elsődlegesen barokk épületként képzelték el, ám stílusa az utolsó pillanatban módosult, így ez a hatalmas palota barokk koncepcióval ugyan, de szecessziós dekorációval, szimbólumokkal épült fel.
Az utolsó, a szecesszió jegyében emelt épület az a kétemeletes bérpalota, amelyet a város 1913-ban Vadász Pál tervei alapján építtetett (ma a Branislav Nušić 2-es szám alatt található). Ez a kivételes, geometrikus szecesszióban épült épület az európai szecessziós útvonal, az Art Nouveau European Route része.
A következő évben kitört az első világháború, amely egyrészről gátat vetett a szecessziós művészeti törekvéseknek, másrészről felgyorsította a funkcionalizmus és a nemzetközi modern architektúra fejlődését. A háború által lerombolt városokban nem állt rendelkezésre sem pénz, sem idő díszítőelemekben gazdag épületek építésére, így Szabadkán sem épült soha többé olyan építmény, amely a szecesszió korszakához hasonlóan, a nyugat-európai architektúra fejlődését követte volna.

NEHÉZKESEN FEJLŐDŐ NÉPOKTATÁS

Szabadka az aranyévek kezdetén népiskolái számának tekintetében nem foglalt el előkelő helyet a korabeli városok sorában. Habár iskoláinak híre a XVIII. században túlnőtte a város és a megye határait, 1870-ben az országházában megállapították, hogy Szabadka 56 ezer lakosa közül 32 ezer írástudatlan. A helybeli latin főgimnáziumban a vidéki diákok száma jóval nagyobb volt a helybeli diákok számánál. 1870-ben mindössze 473 értelmiségi egyént tartottak nyilván a városban.


Szabadka polgármestere 1868-as jelentésének értelmében a város elemi iskoláit abban az évben 2543 gyermek látogatta, habár a korábbi összeírás szerint 14 061 gyermek lett volna tanköteles. Ez azt jelenti, hogy az említett évben csupán a tanköteles gyermekeknek a 5,9 százaléka járt rendszeresen iskolába. 1868 volt az az év, amikor meghozták a polgári társadalom iskolarendszerét megalapozó népoktatási törvényt. A történészek értékelése szerint Szabadka népművelődési fejlődése a többi korabeli nagyvároshoz viszonyított lemaradásának okát részben az elemi iskolák hálózatának a kiépítetlenségében kell keresni.
Az élet egyéb területeihez hasonlóan a népoktatás is a kiegyezés után kezdődött el fejlődni, azaz átalakulni, összhangban a város gazdasági életének gyors fejlődésével. A tőkés termelésre való átállás feltárta a kiegyezésig elsősorban mezőgazdasági termelésre támaszkodó városnak az újabb gazdasági erőforrásait. Szintén a tőkés termelés felé való fordulásnak köszönhető, hogy a tanügy az oktatás tartalmi átalakításával igyekezett elérni, hogy a legfőbb termelőerő, az ember, a korábbiakhoz képest nagyobb felkészültséggel, hozzáértéssel és észszerűen használja ki mindennapi élete megkönnyítésének céljával az adott gazdasági lehetőségeket. A gyorsan fejlődő gazdaság megteremtette a kulturális felemelkedéshez szükséges anyagi javakat, amelyeknek egy tetemes részét a városvezetés az iskolák és a művelődési intézmények fejlesztésére fordította.
A népoktatási törvény elfogadását követően az iskolák átszervezésére vonatkozó miniszteri rendelet 1869. április 1-jén érkezett meg Szabadkára. Miután ennek mentén meghatározták a népiskolák jellegét, külön iskolaszéket választottak a községi, külön a felekezeti és külön az állami iskolák irányítására. Az 1870/71-es tanévet már az átszervezett iskolarendszerben kezdték meg a népiskolák, ugyanakkor ahhoz, hogy kiteljesedhessen a népoktatási törvény, elsősorban a lakosságnak az oktatáshoz való viszonyulását kellett megváltoztatni. Az elképzelés a következő volt: közelebb vinni az iskolát a néphez és ott megnyitni, ahol szükség van rá, majd korszerű felszereléssel és szakképzett tanítókkal felébreszteni a gyerekek, általuk pedig a szülők érdeklődését az oktatás iránt. A népoktatás reformja annyira sikeres volt, hogy az 1868 és 1918 közötti időszakban Szabadka nemcsak lakossága, hanem népiskolái és néptanítói számának tekintetében is az akkori Magyarország harmadik városává nőtte ki magát. Egyedül Budapesten és Szegeden működött több népiskola és tevékenykedett több néptanító.


Forrás:
1. Dr. Hegedűs Antal: Vajdaság története 1944-ig, sulinet.hu
2. Vajdaság iparosításának története Szabadka példáján (1867–1941), magister.uns.ac.rs
3. K. Juhász Erzsébet: A szabadkai villamosvasút, Bácsország, 1998/3
4. Dr. Sefcsich György: A Szabadka–Palicsi villamosközlekedés, Bácsország, 1998/3
5. Viktorija Aladžić: A szecesszió születése Szabadkán, zEtna
6. Pálinkás József: Szabadka népoktatása (1687–1918), Életjel Könyvek, 1974