Megbélyegezve egy életen át

A csúrogi magyarság kálváriája 75 évvel ezelőtt vette kezdetét

Fúró Dénes

2020. január 26., 16:41

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Hűvös, esős idő köszöntött be a bácskai területeken 1944 októberében, mikor a Bánság felől heves ágyúdörgést hozott az őszi szél. A vészjósló híreket a menekülő lakosság hozta magával, amelyek hatása alatt a bácskai emberek lelkébe is félelem költözött. Emiatt, valamint a német hadvezetőség evakuációs parancsának is eleget téve, a sváb lakosság, valamint velük együtt a korábban idetelepített főként bukovinai székelyek, minden vagyonukat összeszedve elindultak északi irányba, ahol a biztonságukat remélték. A felpakolt szekerek és a rajtuk didergő családok végeláthatatlan sorának képe jellemezte ezekben a napokban a legtöbb bácskai település utcáját. Ennek ellenére sok német polgár, különféle oknál fogva, addigi lakóhelyükön maradt. Ez a szám Bánságban 120 ezer, míg Bácskában 80 ezer körülre tehető, akiknek zömét védtelen idősek, asszonyok és gyermekek alkották.

Varga Péterné, szül. Sőregi Mária háza (Dávid Csilla felvétele)

Varga Péterné, szül. Sőregi Mária háza (Dávid Csilla felvétele)

A Bánság 1944. október 17-én került teljes egészében a Vörös Hadsereg uralma alá, így azt követően a jugoszláv kommunista partizán vezetőség Versecen hozott döntésének értelmében bevezették a katonai közigazgatást, amellyel a nem szláv nemzetiségű lakosságot kívánták szigorúan megbüntetni. Vajdaság területén összesen hat ún. különleges státuszú munkatábort állított fel a partizán vezetőség, ezek közül Bácskában három működött, Gádoron (Gakovo), Körtésen (Kruševlja) és Járeken (Bački Jarak). Az utóbbi minden kétséget kizáróan volt a legszörnyűbb, ahol az egész falut haláltáborrá alakították át. A helység több ezres német ajkú lakosságának túlnyomó többsége már október első felében elhagyta otthonát. Csupán mintegy 50 ember maradt ott, főként idősek, akik nem akarták elhagyni otthonukat. Időközben a Sajkás vidék településeinek a partizánok által megtizedelt magyar ajkú lakossága remegve várta az elkövetkező napok és hetek eseményeit. A legtöbben, mintegy 2900-an, Csúrogon várták sorsuk további alakulását, a napok és az órák ólomként nehezedtek az özvegyen és árván maradt csonka családok vállára, hiszen tudták, hogy mi történt az elhurcolt családtagjaikkal. A szerb lakosság valóban a magyarok teljes eltüntetését követelte a faluból bármi módon, hogy írmagjuk se maradjon. A megoldást végül közös döntés értelmében a teljes kitelepítésben találták meg. A velőig hatoló zord hidegben, 1945. január 23-án a faluban maradt magyar ajkú lakosságot a központban terelték össze, majd gyalogmenetben Járekre irányították. Néhány héttel később Zsablya, majd márciusban Mozsor magyar és német lakosságát is idehurcolták.

Csúrogon csupán nyolc magyar család maradhatott, ezek kivétel nélkül mind vegyes házasságokban éltek és csak emiatt tűrték meg őket a faluban. A többi elhurcolt polgár ingó- és ingatlan vagyona a helyi szerb lakosság szabad prédájává vált, a házak kulcsai a községháza épületében lettek felhalmozva, az üresen álló házakból pedig mindenki vitt amit csak tudott. Uri Ferenc nyugalmazott történelemtanár számításai alapján, aki maga is csúrogi származású, a faluban 1944 végén mintegy 2900 magyar ajkú polgár élt. A magyarság elűzetése után ennek megfelelően mintegy 400 különböző nagyságú és minőségű ház, minden vele járó berendezéssel, az istállókban hagyott állatállománnyal együtt, ami 250 ló, 200 szarvasmarha, 500 sertés, 1000 juh és több ezer aprójószágot jelentett, elkobozásra került. A hátrahagyott szántóföld aránya pedig nagyjából 500–600 katasztrális holdat tett ki. Az elkobzott vagyon kérdése azóta is megoldatlan maradt, tudomásunk szerint Csúrogról még senki nem kapott kártérítést.

Bal oldalon a Kotmány, míg jobb felől a Papp család egykori lakóháza (Dávid Csilla felvétele)

Bal oldalon a Kotmány, míg jobb felől a Papp család egykori lakóháza (Dávid Csilla felvétele)

Mezei Zsuzsanna nyugalmazott levéltáros elmondása szerint a Vajdasági Levéltár irataiban megtalálhatók az elkobzott vagyonról szóló adatok. Ezekbe azonban nem volt hathatósabb belátása, fő feladata az áldozatok összeírása volt.
– A magyar–szerb vegyes bizottság által az elmúlt esztendőkben folytatott kutatások eredményeként egy adatbázist sikerült összeállítani, amelyet a világhálón mindenki számára szabadon hozzáférhetővé tettünk. Azonban ez az adatbázis sajnálatos módon már több mint két éve elérhetetlen és hozzáférhetetlen, mivel a Szerb Tudományos Akadémia valamilyen oknál fogva nem adja meg az engedélyt a használatára – emelte ki Mezei.

Ennek ellenére nem kell elcsüggedniük azoknak, akiknek hozzátartozójuk életét vesztette a járeki haláltáborban, hiszen az ő felkutatásuk napjainkban már lehetséges.
– Azon személyek, akiknek tudomásuk van arról, hogy egy hozzátartozójuk a járeki táborban vesztette életét, kikérhetik a róla szóló halotti anyakönyvi kivonatot. Ehhez először a temerini községházát kell felkeresni, itt átadni a kérvényt, majd ezután a járeki községházára irányítják, ahol az adott személyre vonatkozó adatok birtokában kiadják a halotti anyakönyvi kivonatot. Ezen dokumentumban minden ismert adatot feltüntetnek, még az elhalálozás okát is – magyarázta Mezei.

A járeki táborba főként időseket, édesanyákat kisgyermekeikkel együtt hurcolták el. Az egész Jugoszlávia területén ez a tábor volt a második legnagyobb, ahol mintegy 20 ezer embert zsúfoltak össze. A nem megfelelő higiéniás körülmények, valamint a hiányos ellátás következtében ezrével betegedtek meg az emberek különféle betegségekben. Nem volt ritka az öngyilkosság sem, sokszor előfordult, hogy a kilátástalan helyzet és az embertelen körülmények miatt felakasztották magukat a fogva tartottak, vagy a kútba vetették magukat.

Teleki Júlia – Egy idő után már csak kukoricát daráltak le csutkástól és azt ettük (Dávid Csilla felvétele)

Teleki Júlia – Egy idő után már csak kukoricát daráltak le csutkástól és azt ettük (Dávid Csilla felvétele)

Napjainkban már igen kevés túlélőt találunk, akik még hitelesen tudnának beszámolni az átélt szenvedéseikről. Ezen kevesek egyike Teleki Júlia, aki csupán egyéves volt, mikor testvéreivel és édesanyjával együtt Járekre hurcolták, így nem emlékezhet a történésekre, azonban a hozzátartozói, valamint a többi túlélő felkeresésével és a több éves kutatómunka eredményeként sokban neki köszönhetjük, hogy közelebbi képet alkothatunk a haláltáborban uralkodó körülményekről. Elmondása szerint Csúrogon 1945. január 23-án reggel 9 órakor kezdték meg az embereket kiterelni házaikból, valamint összegyűjteni őket. A Teleki család házába egy a szomszédban lakó 15 éves fiú fegyverrel a vállán rontott be, és szólította fel őket a távozásra. A központban összeterelt magyar családok délután négy óráig ácsorogtak a 20 Celsius-fokos dermesztő hidegben, majd ezután többségüket gyalogmenetben a mintegy 30 kilométerre lévő Járekre vezényelték. A kis családosokat és magatehetetlen idősek egy részét tehervagonokba ültették és így szállították őket megpróbáltatásaik színhelyére.
– Az első áldozat egy három hónapos kisbaba volt, aki az édesanyja karjában fagyott halálra, annyira hideg volt. A táborba érve az embereket 15–20 fős csoportokban a korábban elmenekült németek házaiba terelték be. Nem voltak arra sem tekintettel, hogy a családok együtt maradjanak, sokukat szétválasztották. A megérkezés utáni napon az emberek már vakarózni kezdtek, mivel a földön szétszórt szalmán feküdve tetvesek lettek. Az emberek éheztek, hiszen nem kaptak normális élelmet, sok csecsemő az anyja melléből már vért szopott, mivel nem volt teje és én is nagyon megbetegedtem, úgyhogy a pap rám adta az utolsó kenetet. Az élelmünk hagyma volt, amit megsóztak, én is azt ettem, de egy idő után az is elfogyott és már csak kukoricát daráltak le csutkástól és azt ettük – mesélte Teleki.

A táborban eltöltött nyolc hónap alatt az ott lakóknak embertelen kínokat kellett átélniük, főleg miután a parancsnokságot egy feltehetően Éva nevezetű zsidó származású partizán tiszt vette át, akinek célja volt, hogy naponta száz ember haljon meg, mondván, akkor könnyebb lesz a többiek számára az ottani élet.
– Aki a német házak kertjében elültetett hagymát, vagy a fán lévő cseresznyét szerette volna megszerezni, hogy éhségét csillapítsa, azt kegyetlenül megverte, ugyanis lóháton mindennap körüljárta a tábor területét. Felküldte a gyerekeket a fára cseresznyéért, és miután lehozták, a zsebébe tette azt és elverte őket, ami pedig a földre hullott, azt a csizmájával taposta el – jegyezte meg róla Teleki Júlia.
– A halottakat kezdetben a német temető kriptáiba dobálták bele, majd miután ezek megteltek gödröket ásattak és ide helyezték el őket, majd mésszel szórták le az élettelen testeket. Az embereket naponta keményen dolgoztatták, de csak a kévébe hordott szárat kellett egyik helyről a másikra cipelni, csak azért, hogy a szenvedéseiket tovább fokozzák.

A Faragó család otthona (Dávid Csilla felvétele)

A Faragó család otthona (Dávid Csilla felvétele)

Munkatársainkkal felkerestük a Csúrogon lévő egykoron magyarok által lakott házakat, amelyek főként a falu perifériáin helyezkedtek el. A Holt-Tisza partján sorakozó házakban is túlnyomó többségében magyarok laktak, így a falunak ezen részét jártuk be. Az Uri Ferenc által közölt térkép, valamint Földesdy Gabriella Egykoron Bácskában éltek című könyvében található adatok alapján meg tudtuk állapítani a házak egykori tulajdonosainak kilétét. A vályogházak többségét napjainkra már természetesen teljesen átépítették, vagy lerombolták, azonban az itt közölt exkluzív fényképeken néhányuk még nagyjából azt a képét mutatja, mint 75 évvel ezelőtt. A képeken látható lakóházak közül csupán az első tulajdonosairól ismerünk bővebb részleteket. A ház Varga Péterné (született Sőregi Mária) tulajdona volt, aki azt a fiatalon (mindössze 34 évesen) elhalálozott férje után, 1931-ben vette meg. Az 1945-ös elűzés során csupán Sőregi Mária volt a házban, ugyanis fiatalon elvesztette két fiát, Tibor súlyos betegsége miatt már 1942-ben meghalt, míg Ferenc honvédként harcolva Budapest ostroma során vesztette életét, Mária leánya pedig még a partizánok bevonulása előtt előbb Győrbe, majd Pápára menekült, ahol hamarosan férjhez is ment.

A képek különlegességét az is növeli, hogy a fotózás során még a rendőrség is igazoltatott bennünket, valamint tudakolózni kezdtek munkánk mibenléte felől. Feltehetően a jelenlegi lakosok tettek bejelentést, ami azt is bizonyíthatja, hogy mai napig él bennük a lelkiismeret-furdalás, és még mindig nem zárult le az emberek lelkében a második világháború ideje alatt vidékünkön történt szörnyűségek emléke.

A lakóhelyükről elüldözött és hónapokon keresztül meghurcolt, vagyonuktól megfosztott, ártatlanul háborús bűnösnek megbélyegzett emberek nem szívesen beszéltek átélt szenvedéseikről. Napjainkban azonban már szabadon szólhatunk ezekről az eseményekről, ami annál is inkább fontos, mivel csak így lehet számon tartani mindkét nép áldozatait és ezzel közelebb kerülni a végső megbékélés pillanatához.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége