Csütörtökön este a szabadkai Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központban az Európa és mi sorozat keretében dr. A. Sajti Enikő történész, egyetemi tanár, professor emirata A magyar vagyonok kisajátítása, államosítása Jugoszláviában 1945 után címmel tartott előadást. A történész a II. világháború után a magyar állampolgárok, a magyar állam és a magyar pénzintézetek Jugoszláviában elkobzott vagyonának történelmi hátterét, és az elkobzott vagyonok visszaszármaztatásának kérdését járta körül.
A. Sajti Enikő előadásának elején felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy a Magyar Nemzeti Levéltárban folytatott kutatásai alapján csak a magyar állampolgárok és a magyar állam vagyonának elkobzásáról tud beszámolni. A délvidéki magyarok elkobzott vagyonáról nem tud érdemben szólni, ugyanis az ezzel kapcsolatos anyagok nehezen kutathatók, mert ezen vagyonok elkobzása a helyi népfelszabadító bizottságok hatáskörébe tartozott. Ezért az egyes települések levéltárát kellene átvizsgálni. Ehhez pedig egy egész kutatócsoport több éves munkájára lenne szükség.
A. Sajti Enikő a magyar vagyonok kisajátításáról tartott előadást (Fotó: Patyi Szilárd)
Bevezetésképp a történész az elkobzások előzményét vázolta fel. Elmondta, hogy Jugoszláviában a vagyonelkobzások már 1942 februárjában a fočai határozattal elkezdődtek. A feladat végrehajtásával a katonai bíróságok és a helyi népfelszabadító bíróságok voltak megbízva. A vagyonelkobzások alapja az úgynevezett forradalmi jogrend volt. Ez alapján, hogy valakinek elkobozzák a vagyonát, nem volt szükséges bűncselekményt végrehajtania, elég volt csak a központi vezetés által valamilyen politikai bűncselekménynek nyilvánított cselekményt elkövetnie. Az AVNOJ 1944. november 21-ei határozata ezeket az elkobzott vagyonokat állami tulajdonná nyilvánította. Az ellenséges államok minden vagyona, valamint a kollektív bűnösnek nyilvánított német kisebbség összes ingó és ingatlan vagyona is állami tulajdonba került.
A. Sajti Enikő arra kereste a választ, hogy az elkobzások után Magyarország államvezetése miért nem tett lépéseket az állam és állampolgárai vagyonának eltulajdonítása ellen. Rámutatott arra, hogy 1944-től egészen az 1947-ben megkötött párizsi békéig Magyarország legyőzött, megszállt ország volt, amely nem volt szuverén. A kormány mozgástere szűkös volt. Minden intézkedéséhez a Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélye kellett, így a magyar vagyonok kisajátítása ellen sem tudott érdemben fellépni. A párizsi békeszerződés után a magyar államnak háborús jóvátételt kellett fizetnie Jugoszláviának. Miután Tito szakított Sztálinnal, Magyarország 1948. augusztus 25-étől nem fizette tovább a jóvátételt a délszláv államnak. A két ország viszonya feszültté vált, ami teljesen ellehetetlenítette az elkobzott magyar vagyonok kérdésének rendezését. Erre csak 1953-ban, Sztálin halála után nyílt lehetőség. Jugoszlávia azonban továbbra is követelte a háborús jóvátétel teljesítését. Végül 1956. május 29-én létrejött egy magyar–jugoszláv pénzügyi megállapodás, amelyben Jugoszlávia lemondott a további háborús jóvátételek igényéről, cserébe Magyarország lemondott a kártérítés igényéről. A. Sajti Enikő a megállapodással kapcsolatban elmondta, hogy a háborús jóvátétel 70 millió dollárt tett ki, míg az elkobzott magyar vagyonok összege 90 millió dollárra rúgott. Hozzátette, hogy itt a magyar állam önként lemondott saját állampolgárainak kártérítési lehetőségéről.
A történész előadása végén a Szerbiában jelenleg is zajló vagyon-visszaszármaztatásokról is szót ejtett. Elmondta, hogy a vagyon-visszaszármaztatást a 2011-ben meghozott restitúciós törvény tette lehetővé. Ez év márciusától pedig lehetővé vált a magyar állampolgárok kárpótlása is, amit nagy előrelépésnek nevezett az 1956-ban megkötött pénzügyi megállapodáshoz képest.
