KRITIKA

A meghasonulás felemelkedése

Joker, amerikai krimi-dráma, 122 perc, 2019

Diósi Árpád

2019. október 31., 07:22 >> 2019. október 31., 18:02

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Martin Scorsese szerint a szuperhősmozik, vagyis a képregényfilmek nélkülözik mindazokat az erényeket, amelyektől egy film valóban különlegesnek számít. Véleménye szerint ezek a filmek leginkább olyanok, mint a vidámparkok, ugyanis szerinte valódi filmek érzelmi, pszichológiai tapasztalatokat igyekeznek tolmácsolni a nézőnek. Úgy érzem, hogy Batman örökös és ikonikus ellenfeléről szóló eredetfilmje nagyon is megfelel e kívánalmaknak. Sőt az alkotás legalább annyit köszönhet a Taxisofőrnek vagy A komédia királyának, mint a Batman franchise-nak.

Todd Phillips (Cool túra, Sulihuligánok, Starsky és Hutch, Másnaposok trilógia, Terhes társaság) eddig jószerivel csak gagyi vígjátékokat rendezett, azonban Joker eredettörténetével most nem csak magasra tette a lécet, de teljesen más megközelítésből állt hozzá a képregényekből készült szuperhősfilmek magas elvárásaihoz. Ebben a filmben nincsenek pörgő akciójelenetek, megalomán robbantások, a CGI-t pedig hírből sem ismeri.

Joker egy 1940. áprilisi Batman-képregényszámban mutatkozott be elsőként, mint egy szarkasztikus humoráról ismert pszichopata. Az ötvenes években a képregényeket szabályozó bizottság rendelete miatt többnyire ártatlan csínytevések elkövetőjévé fokozták le, majd csak a 70-es évekre tért vissza sötét gyökereihez. Ezek a történetek mindig eltértek valamelyest egymástól, ezért hivatalos eredettörténetet sem kapott a karakter. A legismertebb az a verzió, hogy beleesett egy vegyi tartályba, ami kifakította, bőrét fehérre, haját zöldre, száját vörösre változtatta, elméjét pedig megháborította. Ilyen volt Jack Nicolson 1989-es Jokere, aki leginkább egy megháborodott, polgárpukkasztó maffiafőnökre hasonlított, míg Christopher Nolan Batman-trilógiájának Jokere, akit a tragikus sorsú Heath Ledger formált meg, egy, a társadalom egyenlőtlenségei miatti anarchista reformátor, forradalmár, politikus alkatú bohóc. Ezzel szemben a Joaquin Phoenix által zseniálisan megformált karakter, a mentális betegségekkel küzdő, labilis kisember, Arthur Fleck nemhogy nem politikus alkat, de a legkevésbé forradalmár, hiszen ő lepődik meg a legjobban, amikor az arcfestését viselik az emberek maszkként.

Arthur Fleck a város nyomorában tengődő, kisebb munkákból élő bohóc, akit utcagyerekek vernek meg, a kollégái nagy része sem tiszteli, a főnöke pedig kirúgja. Arthur ritka mentális betegség rabja, hét különböző gyógyszert szed, anyjával, Pennyvel (Frances Conroy) lakik együtt, kedvenc műsora Murray Franklin tévés házigazda (Robert De Niro) esti show-ja, legnagyobb álma (ahogy a képregényekben is), hogy standup-komikus legyen, emellett szerelemes a szomszédjába, Sophie-ba (Zazie Beetz). Egy sebzett szívű kisember, aki mindössze egy kis szeretetre, megbecsülésre és elismerésre vágyik, miközben akaratlanul robbant ki egy forradalmat, amikor erőszakos cselekmények elkövetőjévé válik.

A filmet ezért éri a legtöbb kritika, hogy morális fegyvert ad azok kezébe, akik egyébként is fegyvert ragadnának, és az erőszakot pozitívan közelítik meg. Ez az állítás nem teljesen felel meg a valóságnak, hiszen az amerikai filmipar és az erőszak régi barátságban vannak, és kevés olyan akciófilmet láttam, ahol az erőszakot ne legalizálták volna valahogy. Remek példa erre a John Wick-sorozat, amelyben Keanu Reeves, miután megölték elhunyt felesége utolsó ajándékát, egy kutyust, és ellopták a kedvenc autóját, bosszúból 67 embert ölt meg a legváltozatosabb és legkegyetlenebb módszerrel, majd a második részben sem fogta vissza magát, míg a harmadik részben Rambót is megszégyenítve pedig 85-re viszi fel az áldozatai számát. Ezzel szemben Joker hét személyt öl meg, méghozzá azért, mert ellene fordult a társadalom és eközben megborult az elméje. A film egyetlen pillanatban sem sugallja, hogy Joker tette morálisan helyeselhető lenne, nem keres felmentő igazolást sem rá, sőt a mentális betegségével sem igazolja tettét, miközben a John Wick-szériában kapunk efféle kapaszkodókat. Attól félelmetesen jó a Joker film, mert magára hagyja a nézőt, és nem ítélkezik feleslegesen. A film valójában saját elutasítottságunkra játszik rá, vagyis a bennünk elnyomott, lappangó haragra és erőszakra. A legmélyebb félelmeinkre és vágyainkra. A film legnagyobb kérdése talán az, hogy tükörbe merünk-e nézni, merünk-e szembesülni saját tehetetlenségünkből szülte haragunkkal és mennyire tudjuk kontrollálni azt, miközben Jokerhez képest lépéselőnyben vagyunk, hiszen nem vagyunk kényszerbetegek.

A Joker görbetükröt mutat társadalmunk jelenlegi problémáira, a társadalmi különbözőségekre: a felsőbb osztály pökhendiségére (itt kapcsolódik a filmben a Batman sztorija Thomas Wayne által) és az alsóbb osztály kiszolgáltatottságára. Ugyanakkor nem rejti véka alá, hogy Arthur összeomlásában mekkora szerepe van a sajtónak, amely szenzációhajhász mivoltában félreértelmezi, felnagyolja, majd megszégyeníti őt.

Jokerből nem csinálnak sem szuperhőst, sem szupergonoszt. Karaktere egyszerre generál szimpátiát és megvetést. A vászon előtt ülve érezzük, tudjuk, hogy amit tesz az nem helyes, még annak ellenére sem, hogy tisztában vagyunk vele, hogy milyen élethelyzetek vezettek oda. A filmben nem az a Batman-filmekből ismert főgonosz született meg, hanem egy elme roppant darabokra, létrehozva a Jokert. Ha pedig valaki azért fanyalogna, hogy nem a képregényekből ismert alakját kaptuk kézhez, csupán azt a gondolatot vetem fel, hogy ez az eredettörténet az 1980-as években játszódik, tehát lesz Jokernek rengeteg ideje arra, hogy gonosszá váljon, ez azonban talán már egy másik történet lesz.

Egy biztos, az emberek nagy része nem készült fel erre a mozira, vagy a hasonló filmekre. Ez nem egy egyszerű „popcornfilm”, de nem is egy filozofáló-lelkiző dráma. Ez egy kőkemény pszichothriller és karakterdráma. Egy gyönyörűen fényképzet, nagyon jól építkező esettanulmány. A zenéje is elképesztően jó, amit a filmes szokásokkal ellentétben az izlandi zeneszerzőnő, Hildur Guðnadóttir nem a már legyártott képsorokhoz készített, hanem a forgatókönyv fejlesztési szakaszában. Ennek köszönhetően ihlethette meg az eredeti filmzene Phoenix táncát, amely felejthetetlen pillanatokat szerez.

A film a lelkünk mélyében matat, miközben elhiteti velünk, hogy mindez csak egy képregény-szülte világ. A vetítőteremből kilépve elkomorodott embereket láttam. Egy antihőst vártak. Egy forradalmárt. Nem kapták meg. Helyette egy összeomlott elmét és egy meghasonlott lelket kaptak. A valóság minden tökéletlenségével együtt.

 

 

 

Rendező: Todd Phillips

Forgatókönyvíró: Todd Phillips, Scott Silver

Zene: Hildur Guđnadottir

Operatőr: Lawrence Sher

Vágó: Jeff Groth

Szereplők:

Joaquin Phoenix – Arthur Fleck / Joker

Zazie Beetz – Sophie Dumond

Robert De Niro – Murray Franklin

Brett Cullen – Thomas Wayne

Penny Fleck – Frances Conroy


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége