2024. május 10., péntek

Szentimentális életrajz

Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség

Élet és művészet teljes mértékben egybefonódik Pedro Almodóvár legújabb művében, s bár a szerzői jegyek használata szempontjából a Fájdalom és dicsőség nem jellegzetes szerzői opus, az új spanyol film kiválósága legszemélyesebb alkotását készítette el, ha a film önreflexivitása irányából nézzük: szinte terápiai jelleggel. Almodóvar önmagáról mintázott főhőse, Salvador Mello filmrendező a történet szerint depresszióban és alkotói válságban szenved, gerincproblémái miatt pedig állandó fájdalmai vannak. Gyógyszerezik, kerüli az embereket, emlékeit rendezgetve, magányosan él madridi lakásában, ahová bejárónője és személyi titkára mellett nem jár senki. Ha valaki mégis a főhős életterébe téved, feltűnése a cselekmény szemszögéből mindig fordulatot jelent.

A két szálon futó történet jelenben játszódó részében megismerjük a főhős kábítószer-élvező színésztársát, akivel egy nézeteltérés miatt harminckét évig nem beszéltek, majd régi szerelmét, akit a rendező által írt és a színész révén életre keltett monodráma hoz elő a múltból, rajtuk keresztül pedig betekintést kapunk a rendező fiatalságába. A másik szál a hatvanas évekbeli valenciai mélyszegénységbe kalauzol bennünket, ahol a rendező gyerekként barlanglakásban él szüleivel, bemutatja a fiáért odaadóan küzdő édesanyát, bepillantást nyerünk az egyházi iskolába, ahol a srác tanul (életrajzi vonatkozásban a Fájdalom és dicsőség a Rossz nevelés párdarabja), és a nemi másságát megsejtő kisfiú által felfejti Az első vágy című készülő mű előzményeit.

A filmbéli rendező élettörténetének sűrítéséhez a legfontosabb dramaturgiai elem a véletlen. Almodóvar nem bonyolítja túl a cselekményt, nem mélyed el a művészi dilemmák feltárásában, és nem folyamodik csavaros történetvezetési megoldásokhoz, ehelyett beszélteti szentimentális hőseit, akik folyamatosan az érzelmeikről mesélnek egymásnak, miközben egyfolytában meghatódnak, és megkönnyezik saját történetüket. A szerzői világa megteremtéséhez szükséges melodrámai elemek felhasználása, nem ritkán egyedi kitágítása helyett Almodóvar ezúttal valódi melodrámát rendezett. Ha valamiben igen, akkor ebben üt el a Fájdalom és dicsőség az úgynevezett tipikus „Almodóvar-filmektől”, de korántsem annyira, mint például A bőr, amelyben élek című thriller. A spanyol rendező legújabb filmjében is többnyire a piros, a zöld és a kék színek dominálnak, megható dalok csendülnek fel, a kettős szereposztással életre keltett anya személye ismételten nagy jelentőséggel bír, a történet pedig a leguniverzálisabb emberi kapcsolatokat járja körül, mint amilyenek a szeretet, a barátság és a kollegialitás, még ha mindezt ezúttal kissé halkabban és mélabúsabb világszemlélettel is teszi, mint ahogyan azt megszokhattuk tőle.

A Fájdalom és dicsőség nehezen hasonlítható és mérhető a ma már kultikus státust élvező Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, a Mindent anyámról vagy a Beszélj hozzá! című Almodóvar-művekhez, de értékéből ez mit sem von le, legnagyobb erénye pedig kétségtelenül a főhős rendezőt megtestesítő Antonio Banderas káprázatos alakítása. Az egyébként szenvedélyes színész ezúttal teljesen visszafogottan játszik, apró arcrezdülésekkel és minimális gesztusokkal kelti életre az aggályok közt vergődő, a külvilágtól saját kisvilágába menekülő művészt. Már a kékben tündöklő nyitójelenetben magával ragad bennünket, ahogyan közömbös tekintettel ül a víz alatt a medencében. Fájdalmában is dicsőségesen.

Dolor y Gloria – Fájdalom és dicsőség. Rendező és forgatókönyvíró: Pedro Almodóvar. Producer: Agustín Almodóvar, Esther García. Operatőr: José Luis Alcaine. Zene: Alberto Iglesias. Vágó: Teresa Font. Szereplők: Antonio Banderas, Asier Etxeandia, Penélope Cruz, Raúl Arévalo, Cecilia Roth. 113 perc, 2019, Spanyolország.