„A perzselő napsütés és a mély árnyékok hálójába fogva gyorsan telik a nyári nap, akár a legszebb játék; a közelben a gyerekek nevetve, sikoltozva és kiáltozva fürdőznek. Derűs az ég és derűs a tenger, derű jár át mindent, amit csak elképzelhet az ember, és minden kimondott szavát. Az élettelen dolgok is derűsek, vibrálók. Mindennek tudom a nevét, a helyét, és semminek sem keresem az okát meg az igazolását.
Lehunyom a szemem. Jel ez, mellyel maradéktalanul elfogadok mindent, amit ez az iramló nyári nap hordoz, ám leeresztett szemhéjam mögött egyszeriben betölti látómezőmet gyerekkorom boszniai földútja; nyári hőség remeg fölötte, s az úton egy agyondöngölt, halott, hosszú vipera hever, melyet elgázoltak a kerekek és bemocskolt a por.
A tenger felől a gyermeki fürdőzés vidám, egyenletes melódiája hallatszik, s táncot jár a kánikula ritmusára.”
E bejegyzés csupán a vaskos kötet egyik vonulatának tipikus példája, ám ami a teljes műre jellemző, az az itt is tetten érhető finom, lírai hangvétel, elsősorban pedig a derű és ború harmonikus ölelkezése; szerves egységet alkotnak, akár a való életben is. Mivel Nobel-díjas írónk nem kevesebbre vállalkozott, mint a lét teljességének ábrázolására. A saját szemszögéből persze – de nagyot tévedne az olvasó, ha azt hinné, ez csupán egyetlen szemszög... Minden egyes szegmentumot körbejár, körbetáncolja gazdag gondolati és érzelmi palettájával. Megközelíti alulról és felülről egyaránt.
Az első, 170 oldalnyi terjedelmű fejezetet olvasva (A kor lázgörbéje) még szinte kizárólag a szerző pesszimizmusa vágott mellbe, nem is voltam képes egyszerre tíz oldalnál többet befogadni, mert elfogott a csömör érzése. Nem a könyvtől – az élettől. Persze tisztában voltam a leírtak igazságával, a legtöbb esetben egyetértettem velük – mi mást is várhatunk el ettől a tematikától? –, de éppen ezért. Ha az embert társadalmi vonatkozásban vizsgáljuk, túlsúlyban a sötét oldal. Ezután következik az Íróknak című, némiképp derűsebb fejezet, melyben Andrić elsősorban a szakmához szól, ezen belül is az ifjú, pályakezdő tollforgatóknak szolgál számos jó tanáccsal, hosszú és gazdag életútjából merítve megszívlelendő bölcsességeket. Például: „Tegyétek a dolgotokat, mondanám nekik, ne nézzetek se jobbra, se balra, se előre, se hátra, de magas célt tűzzetek ki magatok elé, és keveset várjatok a környező világtól (minél kevesebbet, annál jobb!), ám annál többet saját magatoktól és a művetektől.” Úgy gondolom, ez kell hogy legyen az alapállása minden művésznek, aki hiteleset szeretne alkotni (és nem a pénz, a hírnév, a talmi csillogás legyen vonzó számára).
Személyes kedvencem a harmadik – legnagyobb terjedelmű – Képek, tájak, hangulatok című fejezet (a fenti idézet is innen való). Ebbe aztán „minden belefér”, filozofikus futamokat olvashatunk két egymásba torkolló patak csobogásáról és a víz örök körforgásáról, meditatív leírásokat szuggesztív erejű, életszerű, ugyanakkor abszurdba hajló álmokról, benyomásokat távoli országok tengerpartjainak vagy a szomszédos park padjainak horizontjairól – és sorolhatnám vég nélkül. A lírai töltet is itt a leggazdagabb, ugyanúgy a derűsebb, életigenlőbb hozzáállás is erre a fejezetre a legjellemzőbb. Itt süt ki legtöbbször a nap, és az éjszakák sötétjét is kabócák ciripelése teszi elviselhetőbbé. Bölcseletileg is ez a rész áll hozzám a legközelebb. A kötetzáró, rövidke, Álmatlanság című fejezetben, mint ahogyan az címéből is sejthető, a szerző ismét testestől, lelkestől átengedi magát mélabújának. A történet körbeér.
„A Jelek az út mentén egyszerre Füveskönyv és Napok hordaléka. Műhelynapló, amely az idők során művé érett” – írja Ladányi István az utószóban. Valóban rokonítható Márai, illetve Déry munkáival, de akkor már feltétlenül ide sorolnám Hamvas Béla Naplók I–II. című köteteit – legerőteljesebben engem mégis Blaise Pascal Gondolatok című, szintén posztumusz könyvére emlékeztetett az első pillanattól. Egyes passzusaival ugyanúgy lehet mélyen egyetérteni, erőteljesen vitatkozni (önmagukkal is vitatkoznak!) – de legelsősorban hosszasan elgondolkodni minden soruk felett (és persze lelkünket megfüröszteni gyönyörködtető lírájukban). A gondolkodó – értő és érző – ember nélkülözhetetlen „kézikönyvei” ezek. (Ha cseppet szerénytelennek is tűnik, kénytelen vagyok itt megjegyezni, hogy természetesen nekem is létezik egy mind vaskosabbra hízó műhelynaplóm: kísértetiesen hasonló gondolatmeneteket találtam Andrić művében. Ami ezt a párhuzamot illeti, valószínűleg minden szakma képviselőinek van valamilyen sajátos gondolkodása; az egyik íróé a másikéval rokon.)
Ebben a kötetben is persze tetten érhető az a hiba(?), amely a posztumusz kiadványokban rendre fellelhető: az – valószínűleg a szerző iránt érzett tiszteletből fakadó – „óvatos” szerkesztés. Értem ezalatt, hogy a könyvbe bekerült egy-két tucatnyi olyan (kurta) bejegyzés, ami a szerzőnek bizonyára mondhatott valamit – ám az olvasónak aligha. Egy példa: „Csöndes és kedves, de nyugtalan ember.” Ezzel én vajon most mit kezdjek?... Az utószóból megtudhatjuk, hogy Andrićnak szándékában állt a műhelynaplóját megjelentetni, egy részét maga meg is szerkesztette – a teljesre azonban nem maradt ideje. Ne legyünk mindazonáltal szőrszálhasogatóak: ezen bejegyzések száma igen elenyésző a kötet terjedelméhez képest, a többi pedig bőven kárpótol bennünket.
A Jelek az út mentén-t a magyar olvasóközönség Radics Viktória briliáns fordításában veheti kézbe; a szintén remek borító pedig Szerda Zsófia munkáját dicséri.
