IKSZ
Tanár és diák tanterven kívüli közös munkája az a léttér, ahol mindkét oldal a leendő emlékei; meg jelenük értelmi, érzelmi, tapasztalati, társas kapcsolati bőségnek kosarát fonja, befektetve a szabadidőt, munkát, türelmet, megértést, határtalan kitartást stb.
A 15 évet élt nagybecskereki Ifjúsági Kísérleti Színpadunk beszédes példája ennek. Az IKSZ létszáma 10 és 30 között mozgott. Hogy mindenkinek jusson szerep, a leggyakrabban novellákat dramatizáltam, igényeinknek megfelelően. Nehézségek csak a kezdeti próbákon voltak. Amikor arcot öltött a darab, hatalmas erejű kreatív meg érzelmi energiák szabadultak fel. Születőben volt a csoda: a közös mű.
ROSSZ JEL
A Májusi Játékokon lépünk fel Törökbecsén. Ebéddel kezdjük, ami a gyerekek szerint jó jel, csak Palatinus Ella csóválja a fejét elégedetlenkedve. Túl kevés húst kaptunk – jegyzi meg.
Annyi időnk volt, hogy meglegyen a hangpróba. Nincs gond mindaddig, míg Svarc Évink (+) a tüneményes szoknyácskáját tartó gumi nem szakad el. Könnyek között áll Évi a színpad közepén a rövid alsószoknyában. A nézőtéren ülő kellékes fiaim elragadtatva tapsolnak, s kiabálják: így sokkal jobb. Évi vigasztalhatatlan velem együtt, mert hoztam én sok mindent magammal, ami talán kellhet majd, de tűt, cérnát nem. Inflációs időkben az üzletekben semmi sem volt kapható. Futnának a kellékeseim a piacra, csak épp azt nem tudják, merre is induljanak. Fél óra múlva izzadtan érkeznek a fiúk a varrószerszámmal. Az üres nézőtéren ülve hol Évi szoknyájába, hol az ujjamba szúrom a tűt idegességemben, mert Ella a hatalmas bőröndöt, melynek a szöveg szerint is túl nehéznek kell lennie, himbálva, akár egy kis táskát, viszi a színpad egyik végéről a másikra. Végül rendezzük sorainkat. A világosítónak hoztam a szöveget meg az utasításokat, de mondják a helyiek, hogy ő nem ért magyarul, de nincs gond, a színpadi telefonon értekezhetek vele. Ebben maradunk.
Felgördül a függöny, remekül kezdünk. Ella megjátssza, hogy felemelni sem képes a koffert, majd mégis. Eléri azt is, hogy a nyaki erei kidagadnak. Ez alakítás a javából, nyugtázom, s nyúlok a telefon felé, szóljak a világosítónak, hogy majd ki kell kapcsolnia a fényeket, amikor a falból kiszakad az egész apparatúra. Kezemben a süket telefonkészülék meg a róla lógó kábel, így kétségbeesetten integetek a műszakiaknak, akik észre is vesznek, csak épp azt nem tudják, mit kell tenni. Ahogy fellépőim sem, mert totál megvilágításban vannak, holott a következő jelenethez koromsötét kell.
A színpadon fiaskó, majd az öltözőből hatalmas csetepaté zaja ér el hozzám. Rohanok a borzalom színhelyére, ahol épp Ella csépeli a fiúkat. Csitítom, nem ők tehetnek a megvilágításról. Arról nem – mondja dühösen –, de arról igen, hogy a függönynehezékekkel tömték tele a koffert. Volt az vagy 100 kiló!
A buszban sírdogálnak a lányok még egy ideig, majd lassan csitulnak a kedélyek. Végül Ella megszólal: „Mondtam én mindjárt, ahogy ebédkor megláttam a kevéske húst: ez nem jó jel.”
ESŐÉRT FOHÁSZKODÓK
Verőfényes június van. Az ékszerdoboz szépségű nagybecskereki színházunkban lépünk föl. A főpróbán nem volt gond, mégis idegeskednek a tanítványaim... mégpedig az időjárás miatt. Eső kellene. De egy felhő nem sok, annyi sincs az égen, amikor a vagy 20 muzslyai szereplőm felszáll a buszra, kezükben egy-egy hatalmas piros esernyővel. Másnap már hahotázva mesélték, attól tartottak, hogy kinevetik őket az utasok, ám épp az ellenkezője történt. Az emberek folyamatosan s növekvő nyugtalansággal kémlelték az eget. Hiába sütött a nap, meg voltak győződve, váratlan ítéletidő lesz, amikor ennyi esernyős fiatal veszi körül őket.
Felgördült a függöny. Minden szereplő kezében egyetlen kellék van: a piros ernyő. A nézőtérről (muzslyai buszon utazó) valaki felkiált: „Nem eső lesz, hanem színdarab.”
