Nem emlékszem, kinek ajándékoztam először nőnapi virágot, de hogy valaki kertjében szedtem, az biztos. Aztán emancipált nőismerőseim fanyalogtak az ajándék fölött, valami kommunista csökevénynek tartották, ma meg a városban az árusok bárhol elgáncsolhatnak, ha nem veszek tőlük vágott vagy cserepes virágot nőnapra.
Gergely Árpád felvétele
Bizonyára az óvónőm vagy óvónőim egyike ültette el bennem a virágajándékozás igényét, csakhogy már egyik óvónőmre se emlékszem, pedig hosszú ideig jártam hozzájuk, közel laktunk, anyám nagyobb gyerekekkel foglalkozott, én meg a kicsik közt tébláboltam a szomszédos intézményben. Sőt, nem csupán a tanév alatt, mert arra meg élénken emlékezem, hogy az 1963-as szkopjei földrengés idején társaimmal beestünk a rajzasztal alá, majd az óvónő kitessékelt bennünket a szabadba. Nem is dőlt ránk az épület, a Macedóniában ezernél több áldozatot követelt kataklizma július végén történt, ebből gondolom, a tanév után a falusi óvoda napköziként működhetett. Ekkor hatéves voltam. Tizennyolc évvel később katonaként Szkopjében kötöttem ki, akkor is földrengés futott át a városon. Hogy akkor, illetve a köztes időben nem futkároztam virágcsokorral a városban és a laktanyában sem, igencsak biztos.
Aztán csak jött egy időszak, amikor kezdtem megérteni, milyen kapcsoltban állhatott egymással a nincstelenség és ebből a szorultságból kifelé kapaszkodó idegenség lecsapódása.
Hoztam ám a virágot, ördög tudja, kinek a kertjéből, és vittem ajándékba. Soha nem számított, hogy éppen a kiválasztott egyén virágoskertjéből tépkedtük a csokrot vagy az utcai ágyásokból, akkoriban még nem voltak virágárusok.
Óvodáskoromban bizonyára az óvónőnek és a nagymamámnak vihettem virágot, természetesen édesanyám ösztönzésére, mert ő maga számára nem kért, nem is értettem volna, miért kell adományozni, ha viszont ő mondta, egyértelmű volt a feladat. Bárhogyan is volt, hóvirág lehetett a csokorban. Ki gondolta, hogy védett növény, és komoly eszmei értéke van, azt viszont nyilvánvalóvá vált, hogy az ajándékozás során örömet szerez. A hóvirágnál jobban kedveltem az ibolyát, ha nőnapra már kihajtott – ez évről évre megjósolhatatlan volt –, de általában nem, de szerettem, mert egyszerre burjánzott el az árokszélen, és úgy kellett letépni vékonyka szárával, hogy csokorba is lehessen kötni. Meg aztán a mennyei illata!
Az emlékezetes illatorgiát persze fölülmúlta a jácintok csalogató illatfelhője. Édesapám egyszer valahonnét beszerzett egy műanyag kehelybe foglalt jácinthagymát, ami alatt egy pohárnyi vizes tartály lapult. Ebbe vizet töltött, amivel megtévesztette a virág biológiai óráját, és a jácint már télen kivirágzott a konyha melegében, a napsütötte ablakpárkányon. Illatozott bizony, jobban, mint manapság a mesterséges szobaillatosítók.
A kerti ágyásokban később borult virágba ez az illatozó csoda, de mintha parancsszóra tette volna! A zöld száracskák hirtelen sarjadni kezdtek, majd mintegy varázsütésre kivirágoztak, mintha egy glédába állított, földbe gyökerezett növényhadsereg integetett volna harangocskáival a tavaszi szellőben. Ezeknek a virágoknak az utódai ma is megvannak a szőlőlugasban, ami virágzásuk idején még nem vet árnyékot rájuk, ám a hagymáikat időnként szét kell ültetni, mert különben kevesebb virágot hoznak.
Még egy gyermekkori emlék: virágoskertünket termetes jázminbokrok választották el a zöldséges, gyümölcsös kerttől. Azok a bokrok csaptak csak igazán illatcsodát! Számtalanszor bujkáltam alattuk, élveztem a megtermékenyítésre váró virágok szemérmetlenül buja illatát. Aztán az első jázminteámat Olaszországban vásároltam, már felnőttként, és onnét hoztam narancsteát is, ami – mondjuk – érthetőbb, bár a jázmin zsákszámra termett az orrom előtt. Gazdag volt a virágoskert is, nem különben a szomszédoké. Mindössze választani kellett a kínálatból, mert szívesen ajándékoztunk lurkóként kerti virágot, nárciszt különösen. Az óvodát kinőve nagyanyánknak, édesanyánknak legelébb, mert akkor már tudtuk, nőnapra így dukál. Akkoriban az anyák napja még nem volt divatban. És persze az iskolatársak között. Egyetlen ajándékünnep volt, a karácsonyt és minden egyebet helyettesítő újév napja, amikor mindenki a maga készítette ajándékkal lepte meg osztálytársát, mégpedig sorsolásos alapon, aki kihúzta a másik nevét, azt ajándékozta meg. Persze a folytatásban is loptunk virágot, és nagyszünetben a szimpátiánk iskolapadjára helyeztük, ha viszont személyesen gondoltuk átadni, soha nem a választottunknak, hanem valaki másnak nyújtottuk át. Nehogy kiderüljön a vonzalom, amiről persze már mindenki tudott.
Felnőttkoromra is megmaradt a nőnapi virágajándékozás szokása, de jórészt a családon belül. Egyik barátom március nyolcadikán cserepes virágokkal kereste fel nőismerőseit, amit én túlzásnak tartottam, meg ezek a cserepes virágok általában addig éltek, amíg át nem vették őket. Így voltak vele frissen emancipálódott kolléganőim is, akik minden március nyolcadikán céges ajándékban részesültek, és a kollégák is hoztak nekik egy szál vagy egy csokor virágot. Kommunista csökevény a nőnap, fanyalogtak a kolléganők, ennek ellenére örömmel fogadták a virágokat, mint minden egyéb ajándékot.
Volt mértéke a dolognak, az alkalom, a szándék, a(z anyagi) lehetőség, az elfogadás. Számomra a kertben szedett vagy más kertjéből lopott virág volt a leginkább szívből szóló.
Most viszont, amikor cselezni kell az utcai virágárusok között, akik felnyársalnak szemükkel, és legszívesebben elgáncsolnának, mert nem veszek a silány, mire hazaérek vele, elfonnyadó, titokban feldrótozott fejét vesztő portékájukból, számomra is idegenné vált a gesztus. Inkább bejárom a zöldségpiacot, ahol mindig találok néhány főkötős nénikét, aki néhány tyúktojás meg háziszappan mellett hóvirág- vagy ibolyacsokrot is kínál a betonasztalon. Beton és virág! Akár az Örök Nő: akarásában tántoríthatatlan, lelkében bájos.
Leginkább azt szeretem, ha több apró csokrot vásárolhatok, és egyiket „ottfelejtem” a főkötős nénike asztalán. Nem adhatom kezébe a tőle vásárolt virágot, bármennyire is szeretném.
