Amikor Sára kicsi volt, megbeszéltük a Zembörrel, addig maradok otthon, ameddig ki tudunk jönni egy fizetésből. Úgy gondoltuk, ennyi jár a gyereknek. Nekem nem esett nehezemre otthon maradni, bár néha szívesen képen töröltem volna azokat, akik sajnálkoztak/lenéztek, hogy „csak” otthon ülök, és nem csinálok semmit. A Zembör sem nehezményezte, hogy mindennap rendes, friss ebéd várta. Sára pedig kifejezetten élvezte, hogy egész nap együtt vagyunk.
Szabadok voltunk. Belefért minden a napunkba. Főztünk, takarítottunk, bevásároltunk, füvet nyírtunk, kirándultunk (akár hétköznap is, kettesben), játszótereztünk, bogarakat lestünk, macskát szelídítettünk.
Ez volt a szép oldala a történetnek. A kevésbé szép pedig az, hogy egyre kevesebbet ért ugyanaz a fizetés… Egyre jobban össze kellett húznunk magunkat, elég hamar eljött az az idő, amikor végül elmentem én is dolgozni. Felborult az addigi életünk. Nem feltétlenül jutott idő naponta főzni, hiába voltam sokat otthon, nem értem rá Sárával játszani, készülni kellett az órákra, ellenőrzőt gyártottam stb. Sokszor hideg lakásra értünk haza (a cserépkályha negatívuma), folyton szaladt a ház.
Mire megszoktuk volna az új helyzetet, megszületett Pepe. Ha kompromisszumok árán is, de anya újra napi huszonnégy órát volt itthon. És ez feledtette Sárával azt a kellemetlenséget, hogy ráadásként egy öcsit is kapott. (Majdnem) minden újra a régi volt. Egy rövid ideig (amíg tartott a szülési szabadság) újra miénk volt a világ. Jöttünk-mentünk, játszottunk, egyedül Sára első osztályos kötelezettségeihez kellett igazodnunk. Ez az időszak is gyorsan elmúlt, megint ott tartottunk, hogy el kellene mennem dolgozni. Sokfelé próbálkoztam, keresgéltem, de nem találtam semmit. Vagyis találtam, de annak nem sok értelmét láttam, hogy hó végén három-öt ezressel legyünk beljebb, és közben az egész család szanaszét legyen, egész héten ne is lássuk egymást, csak esténként.
Aztán tavaly újra elkezdtem tanítani. Elég kevés munkám volt, alig voltam az iskolában, ezt a gyerekek díjazták (itthon is és az iskolában is). Még Pepe is szó nélkül hagyta, hogy időnként elmentem itthonról – mert mire ő felkelt, haza is értem. Azt azért nehezményezte, hogy sok időt töltöttem a számítógép előtt, és olyankor nem szerettem, ha zavarnak, hiszen a másnapi óráimat gyártottam.
Már nyár előtt egyértelmű volt, váltanom kell, a részmunkaidő (illetve az azzal járó fizetés) nem felel meg nekünk. Így léptünk egy merészet, egészen másba fogtam. Most reggel elmegyek otthonról, délután érkezem. Az új munkahely hátránya az, hogy messze van, meg ott vagyok egész nap. Előnye pedig, hogy, amikor hazaérek, szabad vagyok. És ez mindent visz. Estig azt csinálok, amit akarok. Vagyis, amit a gyerekek akarnak. Játszunk, sütünk, vendégségbe megyünk, játszóterezünk, biciklizünk.
Azt hinné az ember, minden rendben van. De eljön a reggel…
‒ Anyaaaa, ne menj! Anyaaaaaa, maradj! ‒ mantrázza Pepe. Azért csak ő, mert ilyenkorra már csak ő van itthon. Meg azért Sára már elég nagy, tudja, hogy muszáj. Péter meg még kicsi, nehezen fogadja el, hogy elmegyek. Vagy, ha már el kell mennem, akkor úgy szeretné, hogy ő is jöhessen velem.
Amikor hazaérek, első dolga ellenőrizni, hogy megyek-e még valahová. Ha igen, akkor ott folytatja, ahol reggel abbahagyta. Ha pedig nem, akkor sürget, hogy minél előbb egyek, mert ő már kitalálta, hová szeretne menni játszani, és ennek az útjában csak az én evészetem áll.
Hát így vagyunk. Minden reggel meghallgatom az anyanemenj, maradjveleminkább végtelenített verzióját, amelyet nem feltétlenül gondol az úriember komolyan, mert igazából rohan kilőni az engedélyezett napi rajzfilmmennyiséget, de már megfigyelte, a krokodilkönnyes, bociszemes nagyjelenet komoly fegyver a kezében.
