2024. május 9., csütörtök

Libalakoma

A karácsonyt megelőző negyven napos böjt előtti utolsó lehetőség a nagy evés-ivásra a Márton-napi libalakoma. A néphit szerint Szent Márton napja a gazdasági év egyik fordulója. Ekkor számoltak el a gazdák a pásztorokkal.

Fotó: Ótos András

Fotó: Ótos András

Rendszeresek voltak a vásárok, mulatozások, bálok. A Márton-napi vigasság sokfélesége, bősége a hagyomány szerint a következő év bőségére is utalt. A rigmus szerint „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik”.

A libából készült ételek mellé új bort ittak. A néphit szerint az új bor bírája Márton.

A libaleves, a ludaskása és a libasültek fogyasztásának szokását a néphagyomány Szent Mártonhoz köti, aki szerény, hithű ember lévén nem akart püspök lenni, és amikor meg akarták választani, egy libaólba bújt el, de a libák gágogásukkal elárulták hollétét.

Mint annyi más népszokásnak, ennek is része az időjóslás. Az időjárás fontos tényezője volt mindig is a gazdálkodásnak. A Márton-napi libasültből is jósoltak. Ha a mellcsont barna volt és rövid, akkor rövid és sáros lesz a tél, ha pedig hosszú és fehér, akkor havas. A karácsonyi időjárást is megjósolták: „Márton napján, ha a lúd jégen jár, akkor karácsonykor vízben poroszkál.”

Vajdaságban néhány évtizede (emlékeim szerint 40–50 évvel ezelőtt) még nagyon sok liba volt. Főként Közép-Bánátban a folyók, csatornák mentén. Telecskán, a szülőfalumban is minden háznál volt liba, noha víz csak a kútban volt, legelő meg egy szál sem a környéken. A bánáti gyökerű lakosság azonban sok küzdéssel, munkával a vajdasági libatenyésztés központjává tette a falut.

Legeltetni az árokpartra vagy a futballpályára hajtották ki a méltóságteljesen lépegetőket. S mint ahogyan a Márton-napi szokások is tartják, november közepére már megtömték az első libákat és szállították a májat az átvevőhelyre.

Pedig milyen szép fehér és puha volt! Emlékszem, ahogyan az asszonyok egy egész napon át tépték a ludakat, a toll meg gyülemlett. Szálltak a pihék az egész udvarban.

A friss tollat a nagymamám soha sem adta el. Nem tudom milyen időközönként, de mindig lecserélte a régi párnákat meg dunyhákat. A tollszedők is részei voltak az életünknek. S minden alkalommal ugyanaz a jelenet játszódott le: a tollszedő belenyúlt a tollba, és alkudozni kezdett. Nagymamám alacsony, de erélyes asszony volt. Mindig kizavarta a vásárlót. Az elment a hatalmas, szürkére festett vaskapuig, majd visszafordult és mégis elvitte, amit kínáltak neki. Ilyenkor mindig hősnek láttam a szigorú és sok mindenben hajthatatlan nagymamát. Ő győzött.

Az törvény volt, hogy minden családtagot, még az unokákat, minket is kistafírozott. Nemcsak finom libatollal kőkeményre töltött párnákat kaptunk tőle, hanem hozzá illő, slingelt huzatot is rá. Ropogósra keményítve.

Gyermeki emlékeim szerint hatalmas libamáj-átvevőhely volt Telecskán. Mintha hétvégente jöttek volna a felvásárlók. Ilyenkor hosszú sorokban álltak az asszonyok, kezükben hófehér ruhával letakart tálcákon a hízott libamájakkal. Valami büszkeségféle is volt az arcokon. Mintha nem mindennapi eseményre gyűltek volna össze. A fehér gyolcsot időnként fellebentették és várakozás közben a gondos háziasszonyok összehasonlították, kinek mekkora májat sikerült az ítészek elé hozni. Valamennyi hatalmas, sárga és hibátlan külsejű volt.

Otthon libavágáskor alig vártuk, hogy a nagymama eljusson addig, hogy előbukkanjon a máj. Csak most, felnőttként tapasztalom, milyen nehéz is egy 7-8 kilós libát felszeletelni, felbontani. Ő aprócska kezével olyan rutinosan végezte ezt, mintha a világ legkönnyebb munkája lenne. Nagy öröm volt, amikor szép nagy máj került elő. A nagymama gondterhelt, fáradt arca is kivirult. Télen a tej mellett ez volt az egyetlen jövedelemforrás.

A hatalmas húsokat tepsibe rakta és gyakorlott mozdulattal belökte a kemencébe. Nem volt fólia, és nem konfitáltak akkoriban semmit, mégsem emlékszem egyetlen alkalomra sem, hogy megégett volna vagy elsózta volna, vagy valami miatt ki kellett volna dobni. Mindig ragadós és finom volt. Csak most jövök rá, hogy a kemence befűtése is tudomány lehetett. Akkoriban fel sem tűnt, hogy a libasültnek vagy a kenyérnek, kelt kalácsnak mindig annyira fűtötte be a kemencét, amennyire kellett. Ez természetes volt, hogy a kemencében úgy sült meg minden, ahogyan kell.

Bár évtizedekig nagyon sok libahúst ettünk, a Márton-napi ebéd mégis különleges volt: libaleves hatalmas grízgaluskával, ludaskása és libasült párolt káposztával meg kompóttal. De talán nem is az asztalra került fenséges eledel volt különleges, hanem az ünnepi hangulat. Márton-napon nagyszüleim nem dolgoztak, csak az állatokat látták el. Az ünnep előtt össze kellett söprögetni a szérűben, a hátsó udvarban, a kitéglázott első udvarban meg az utcán is. Készültünk az ünnepre. S amikor eljött, békesség és nyugalom volt a családban.

A készülődés része volt, hogy Márton-nap előtt a levágott libák egyikét a nagymama egy kosárba tette, mellé egy hatalmas fej káposztát is rakott, s azt súgta, biciklivel ugorjak el a plébános úrhoz, de úgy, hogy a nagytata ne lássa meg. Ünnepek táján mindig megismétlődött ez a jelenet, és én szót fogadtam. Most olvasom a néphagyományok tárházában, hogy a püspökfalat arról kapta nevét, hogy a hívek a papoknak is küldtek a liba hátsó feléből. Hát, mi ezt tettük, anélkül, hogy tudtam volna róla, hogy Márton-napi hagyományt ápolunk.