Mint ahogyan a magyar kulturális, irodalmi és művelődési élet központja Budapest volt, Újvidék a 18. század végén és 19. században nemcsak a magyarországi szerbség, hanem az egyetemes szerb kultúra központjának is számított, lévén hogy Szerbia, ha nem is a teljes területe, de egyes részei a 20. századig török fennhatóság alatt állt.
Így a szerb irodalom, kultúra és művelődési élet jeles egyéniségei is hosszabb vagy rövidebb ideig Újvidéken tartózkodtak, különösen 1864 után, miután Pest-Budáról a Szerb Maticát, a szerb kultúra sajátos gyűjtőintézményét, Újvidékre költöztették. Így a 19. század második felében Újvidék kocsmái és vendéglői a szerb kultúra New Yorkjává, Abbáziájává és japán kávéházaivá léptek elő. A legismertebb közülük a Tevéhez címzett volt, elsősorban azért, mert termeiben a magyarországi szerb értelmiség legkiválóbbjai gyülekeztek. Az eleinte földszintes épületet, amely a 19. század első felétől Újvidék túlnyomórészt szerbek lakta városnegyedében állt, 1843-ban vásárolta meg egy szerémségi kocsmáros, és vendéglőjének a tájainkra nem jellemző és szokványos a Tevéhez elnevezést adta. Állítólag maga az állat, a teve sem volt teljesen ismeretlen az újvidékiek számára, mert időnként, amikor keletről jövő kereskedők karavánjai érkeztek Újvidékre, az áruszállító málhás állatok között tevék is voltak. Az 1849. évi ágyúzás alkalmával az épület, amelyben a vendéglő volt, leégett. Mint ahogyan sokan mások, a vendéglő tulajdonosa is a város lakosságának szánt császári hitelből 1857-ben építtette újra és nagyobbra az épületet, és ismét a Tevéhez címezte az akkor már kétemeletes vendéglőt. Magát az épületet kiszélesíttette, átrendezte, és az új kor követelményei szerint modernizálta. A vendéglő ekkor egy nagy teremből és hat külön szobából állt. Két konyhája volt, ebédlője, kikövezett udvara, akkora istállója, hogy 50 lovat tudtak bekötni, kocsiszínébe pedig 16 kocsi tudott beállni. Pincéje 500 akó bor és pálinka tárolására volt alkalmas. Udvarában két kutat fúrtak, a tüzelő tárolójában pedig 70 öl tüzelőt raktározhattak. A 19. században „szerb Athén”-nak is nevezett Újvidéken és általában a nem egy állam kereteiben élő szerbség politikai, irodalmi és kulturális életének kiemelkedő egyéniségeinek törzsasztalai voltak. Laza Kostić, a szerb irodalom egyik jelentős költője szerint nehezen lehetne ma is hasonló, nagy nevekből álló asztaltársaságot összeállítani. A társaság összejövetelein csak úgy forrt a levegő az ugratásoktól és beköpésektől, a fiatalabbak közül eleinte többen is „kibicként”, élvezettel hallgatták a művelt fők eszmefuttatásait. A Tevében volt egy „tanári asztal” is, ahol az újvidéki középiskolák ismert tanáregyéniségei, költők, festők, újságírók, színészek gyülekeztek. Két éven keresztül kéziratos humorisztikus és szatirikus újságot jelentettek meg, Teve címmel. A kéziratos újság két kiemelkedő szerzője Ilija Ognjanović-Abukazem és a szerb költőóriás Jovan Jovanović Zmaj volt, a lapot Titelbach László rajztanár „rajzolta”, a laptulajdonos pedig Luka Jocić könyvkereskedő volt, akinek a neve napján, 1874. október 30-án (az ortodox naptár szerinti Lukács napján) jelent meg az első szám. A lap két évfolyamon keresztül időszakosan jelent meg, attól függően, hogy „akadt-e mecénás, aki 20 kancsó bort fizetett a tanári asztal körül gyülekezőknek” – szólt Újvidéken a fáma. A Teve sarkán áruló kofa híresztelései címmel a városi történéseket és eseményeket kürtölte élcelődve világgá az újságot készítő vidám asztaltársaság.
A másik ilyen, értelmiségiek gyülekezőhelyének számító hely a „Zur Linde”, a Hárshoz címzett söröző volt, ahol az egyik asztaltársaság tagja volt a szerb gimnázium tanára, Vasa Pušibrk (Pusibrk Vazul), akinek a neve napjára az asztaltársaság tagjainak arcképeivel díszített söröskorsót ajándékoztak. Vasa Pušibrk söröskorsóját (a fotón) Újvidék békebeli társas életének legékesebb bizonyítékaként őrzik.
