A szín először sötét, majd az üres csendben törékeny női énekhang szólal meg. Betölti a láthatatlan teret. Nem formál szavakat, csak zenei hangokat. S mintha teremtő erővel bírna, vele együtt fehér fény támad, és kirajzolja a színpad centrumában álló megnyúlt alakokat. Láthatóvá válik Mészáros Gábor markáns testének egyenese, és mellette egy kartonpapír guriga határozott, a színész testhosszát az ég irányába szinte megkétszerező vonala. Kettősük kemény árnyékot vet a hátfalra. Néhány pillanatra csend lesz, majd a színész megszólal, és szavaiból mint építőkockákból kezdi összeállítani magát Tolnai Ottó kivételes szöveguniverzuma.
Tolnai líráját a szigorú narratív struktúrák helyett többnyire metaforák, metonímiák, költői látomások és szabad asszociációk szervezik. „Se-műfajú” drámái és verses szövegei nem kapcsolódnak a magyar nyelvű színjátszás lélektani-realista hagyományához, ezért érthető módon kívül maradtak a színházi kánonon. Néhány elszánt alkotó azonban időről időre színre viszi őket. Bátran kijelenthető, hogy a sikerültebb adaptációk egytől egyig olyan színházcsinálókhoz köthetőek, akiknek munkássága nem kapcsolódik az említett naturalista-realista tradícióhoz, és sajátjukként ismerik a költő által tematizált specifikus bácskai tájat, lokális mítoszokat és kulturális emlékeket. Ilyen alkotó például Nagy József (Orfeusz létrái, Wilhelm-dalok) és Urbán András (Könyökkanyar, A kisinyovi rózsa, Rózsák) is. A Karton és karfiol alkotói, Mészáros Gábor és Döbrei Dénes is rendkívül otthonosan mozognak a Tolnai-univerzumban. Egyrészt alkotótársként maguk is részt vettek a fent említett egyes produkciók létrehozásában, másrészt magától értetődő egyszerűséggel használják a költő világolvasási technikáját, sajátjukként szólaltatják meg szövegeit.
Ez azért is lehetséges, mert bár Tolnai művei minden mondatukban személyes életanyagot hordoznak, mégis letaglózó erővel sugárzik belőlük valamiféle mélyebb, egyetemes emberi tartalom, mely a megképződő motívumháló összefüggései által képes felszínre kerülni. Tolnai szöveguniverzumában egy távolinak tetsző asszociáció a legváratlanabb pillanatban képes olyan kapcsolódási pontot találni, mely alkalmas rá, hogy egységgé szervezze a látszólag széttartó alakzatokat. Mikola Gyöngyi irodalomkritikus hívja fel rá a figyelmet, hogy Tolnai úgy tekint az irodalmi műre, mint megállás nélkül íródó, végtelen szövegre. Olyan szövedékre, mely minduntalan új összefüggési pontokat keres, s így behálózza a világot. A Tolnai-féle szövegalkotást ezért elemzői gyakran illetik a rizomatikus jelzővel is. A rizóma mint filozófiai kategória a deleuze-i értelemben olyan szerveződés, amelynek minden pontja kapcsolatban áll egymással, heterogén és nem-hierarchikus. Számtalan kimenettel, kijárattal rendelkezik, és mint ilyen „a valósággal való kapcsolat nyitott, kísérleti jellege felé orientál” – írja Mikola. A rizóma filozófiai fogalmát Tolnai gyakran a karfiol költői metaforájával azonosítja költészetében.
Mészáros Gábor és Döbrei Dénes jól tudják, hogy a Tolnai-féle költészet a tárgyi világ birtokba vételének és verstárggyá formálásának költészete, s mint ilyen a színpadon is csak teremtő aktusok sorozataként gondolható el. Fontos kiemelni, hogy Tolnai tárgyai a színpadon, fizikai valójukban megjelenve egészen másnemű univerzumokat képesek létrehozni, mint az irodalomban, hiszen a szöveg mögül kilépve a nyelvből is kimozdulnak, azaz részben visszatérnek az anyagiságba. Egyszerre lesznek önmaguk konkrét tárgyszerűségükben, a színrevitel okán önmaguk jelévé is válnak, s működhetnek tovább a médiumtól függetlenül metaforaként. A Karton és karfiol univerzuma ezért egyszerre nyelvi és anyagi természetű.
Miután a kezdőkép kijelöli az előadás terének vertikálisát, Mészáros Gábor a színpad deszkáin akkurátusan szétgöngyöli grandiózus kartontekercsét. Kiteríti a világot, s ezzel megalkotja a hermetikus táj vízszintjét, kijelöli annak horizontját, majd eltűnik a sötétben. Egy ideig csak cipőtalpának ütemes kopogása hallatszik, majd újra előbukkan, s a kartonpapír-síkon két tárgyat helyez el: egy oldalára fektetett narancsbarna nagybőgőt és egy mattfekete kottatartót versszövegekkel. Első bejegyzések ezek az üres lapon, melyek meghatározzák a szemünk előtt fokozatosan létrejövő műalkotást. A színész ekkor újra eltűnik, a megalkotott kép hosszan kitart, akár egy installáció. „Karfiol közepében / mint agyba lőtt golyó / az ének-ón” – szólal meg egyszer csak Mészáros hangján Tolnai versének recsitatívója, mi nézők pedig elindulunk befelé a karfiolszerű, rizomatikus univerzum középpontjába. Zene és szöveg, hang és nyelv összefonódása irányítja utazásunkat, mely során Tolnai tárgyai lesznek az útjelzőink. Érdemes azonban megjegyeznünk, hogy e monodráma alkotóit sokkal kevésbé érdeklik a tárgyak, mint korábban Nagy Józsefet vagy Urbán Andrást. A teremtés központi kategóriája náluk a hang lesz. A zenei és emberi hangok, a felvett és élőben megszólaló zörejek, rezgések, motozások, koppanások lenyűgöző szövedéke. (Zeneszerző: Konstantin Stefanović, hangmérnök: Milan Jančurić.)
Mészáros megszólalásai rendkívül széles skálán mozognak. Olykor természetes beszédmodorban közöl, olykor énekbeszédszerűen használja orgánumát, olykor pedig valóban énekel. Előadásmódjának szélsőségessége a Tolnai-féle szabad asszociációs rendszer gazdagságával rokon. Kimondott szavai a hozzájuk társított látványnak köszönhetően minduntalan kimozdulnak jelentésmezejükből, új tartományokat keresve. Például amikor a színész szamárbőgést hallat nagybőgőjére támaszkodva, az állati hangadás aktusa és a hangszer nyelvi jele között képződik sajátos kapcsolat. Máskor – az előadás egy hangsúlyos pontján – a nagybőgő testén fémgolyó fut végig, felidézve a Tolnai-vers agyba fúródó ének-ónját. A hangszer ezáltal fegyverré, a hang tölténnyé változik.
Tolnai szavai Mészáros interpretációjában valóban mintha óngolyókként süvítenének a néző felé, hogy jól kiszámított pontokon cinezzék tudatába a teremtett világ képei elemeit. E képek, melyek az elhangzó szöveggel párhuzamosan jelennek meg installációként, bár az abban foglalt tárgyi motívumokból építkeznek, mégsem puszta illusztrációk, hiszen képtelenek tökéletesen rákapcsolódni a nyelvi közeg költői logikájára. A tárgyak a játék során először felmutatódnak a színpadon, majd viszonyba kerülnek egymással, s egy ideig együtt léteznek a teremtett univerzum részeként, hogy aztán tovább formálódjanak, újabb lehetséges variációkat keresve.
A Karton és karfiolban szinte objektummá, hangképző eszközzé válik az emberi test is. Ebben a színházban nem áll fenn hierarchikus viszony az egyes színpadi létezők között. A fények, a kompozíciók, a hangok és dallamok ugyanolyan fontos elemei a játéknak, mint az előadó. Amikor Mészáros Gábor a fekvő nagybőgő mellé kuporodik, rövid időre maga is hangszerré válik. (Vagy a nagybőgő változik egy pillanatra emberré.) A színészi test anyagokkal, az anyagok az emberi testtel érintkeznek, s újradefiniálják egymást. Felületeiket, textúráikat állandóan változtatja a rájuk vetülő fény, s alakulásuk során rendre merőben új entitásokként tűnnek fel. Az előadás egy pontján a színpaddeszkákon elterülő kartonpapírra Mészáros néhány marék fekete földet vet, majd a papír széleit megemelve hullámoztatni kezdi a felületet. A világítás megváltozik, s a súrlódó-görgő rögöcskék hosszú, szüntelenül változó árnyékokat vetnek. A tenger és az ég hullámzik így.
Az előadásban néha lényegesebbnek tűnik a formálódás folyamata, mint a kialakult objektum látványa. A teremtés mozdulatai költészetté válnak a színpadon. Egy pillanatban Mészáros hatalmas szélezett deszkával tűnik elő a sötétből, vízszintesen fekszik a vállán. Egyik végét egy lelógó zsinórhoz rögzíti, majd felhúzza. Sokáig leng magatehetetlenül a reflektorok fényében. Aztán a színész maga köré gyűri a kartonpapír-tájat. Körbejárva a térben egyszerre tűnik állatnak s valamiféle istenségnek. A papír végül robosztus papundekligumóvá gyűrődve foglalja el helyét a színpad bal pólusán a palló egyenese alatt, mely ekkor mint meredő karfiolgyökér mutat az ég felé. Az előadás utolsó harmadára a színpad jobbján – mintegy kisúlyozva a kompozíciót – Mészáros foglalja el helyét nagybőgőjével a kottaállvány mögött. Innentől a látvány szinte változatlan lesz. S amikor a sötét lassan végleg eltünteti a testeket, a hang, a költészet és a zene teljesen kisajátítja a világot, mígnem az utolsó pillanatban egy addig sosem látott tárgy minden korábbi aktust belső rendszerbe nem foglal.
Megkapó az az egyszerűség, ahogyan a Karton és karfiol mindössze néhány tárgy segítségével saját autonóm valóságot hoz létre hangzása által. Ez persze elképzelhetetlen lenne Tolnai Ottó lenyűgözően szuggesztív versnyelve és Mészáros Gábor lebilincselő energiái nélkül, aki nagybőgőkísérettel, megnyerő könnyedséggel énekli anyagivá ezt a varázslatosan sokrétű világot.
