Így hívta mindenki. Valahol a Nagydűlőn tanyázhatott. Gyerekek sose látták. Ijesztgetésükre emlegették felnőttek: „Elvisz benneteket!”
A gyerekek meg csak suttogva, borzongással, egymáshoz közel hajolva mertek róla beszélni, s olyankor mindig akaratlanul is abba az irányba tekingettek, ahol a dűlőút vonulatát jelző akácok sora már – úgy tűnt nekik – hosszú és imbolygó, nagyra nőtt sötét árnyakat vet, a fák hatalmasnak tűnő koronája meg nyikorogva-recsegve kezd zúgni, ha nem is fúj a szél. S valahogy mindig épp alkonyatkor jutott eszükbe a hórihorgas-ösztövérnek képzelt, vállban hajlott, tán nem is emberi alak. Ilyenkor kicsit még kusskidisznóztak az ütéseiktől agyongyötört-nyúzott rongylabdával; fülhegyezve és lopva, nyugtalanul, csak szemük sarkából tekintettek szét maguk körül és el a Nagydűlő irányába, aztán fogták ütőbotjaikat, és nem is nézve egymásra, gyorsan hazaosontak.
Már az ágyban eszükbe jutott, hogy kint maradt a rongylabda. Nem baj. Vigye csak Gólyabirínyi! A vitéz Jászberényi Berényi Nagy János, volt magyar királyi csendőr főtörzsőrmester úr. S tán már kuncogni is mertek a takaró alatt, mielőtt nyugtalan forgolódással elaludtak volna, olykor-olykor résnyire nyitott fél szemükkel a derengő ablaküveget figyelve, nem vetül-e arra leskelődő arcnak árnya.
Onnan is volt a Gólyabirínyi név, mondták, hogy a nagy líbiláb, hosszú, laposakat, libbenőket lépő Berényi János csendőr főtörzsőrmester úr szertehagyott gyerekeket fehérnépnél.
S nagy magyar volt Gólya, örök hadakozásban a nem kisebb szerb Živóval. Hetykén mondogatta ennek:
– Nem enged a magyar!
– Mit nem enged a magyar? – pökhendin a Živo is.
– Büdöset se a gatyába!
És tartott Gólyabirínyi két pányvás bárányt. A tanya körül verte földbe karóikat. S oda szokott hozzá valakinek csatangoló kutyája. Ne kerülgesse az ő házát, bárányait se riogassa senki ebe-kutyája, gondolhatta Gólya, mert tülköket állított, rakott ki. Meg is fojtotta magát a nagy labancos az egyikben. Gondolt erre Gólyabirínyi még egyet. Megnyúzta a kutyát, garabolyba tette szépen feje nélkül, letakarta s megvenni kínálta a bárányt. Merthogy levágta volna az egyiket.
– Mi az ára?
– Egyben olcsóbb lesz…
– Akkor ne vidd sehova!
Azon az őszön meg nagy kúpba rakta Gólya a kukoricaszárat. Eladó az, adta tudtul kévék közé döfött hosszú karó, hegyén a fölnyársalt szalmacsóvával. Jött is a vevő.
– Hogy adod?
– Kíveszám.
– Azt hittem, körösztyire, főtörzsőrmester úr? – sanda képpel amaz.
– Bizony úgy! Méghozzá vitéz Jászberényi Berényi – sértődve emez.
De aztán csak békésen csattantak a tenyerek.
– Leveheted a csóvát. Itt a foglaló. Jövünk majd kocsival.
Számolták hát a kévéket rakodáskor. Vége felé tartottak, amikor csak, ni, egy állatbőrféle.
– Hát ez itt mi? – kérdi, s úgy néz meg szól is a vevő, mint akinek ismerősen sejlik a szőrzet.
– A kutyád bűre. Üsmernëd kéne…
Kocsmázni, Széllék kimérőjébe is szívesen járt Gólyabirínyi. Amikor haladt el a Soron, nyugtalanság lett a konyhákban, udvarokon. Ha meg már hallatszott a kocsma irányából a szép érces nótaszó, hogy:
Megkérdeztem a papot,
hogy jutnék a mennybe?
– Oda, fiam, csak az jut,
akinek nincs bűne.
Kerüld a bort, a cigányt,
meg ne csókold a leányt!
– Akkor, kezit csókolom,
nem kérek belőle!
– a rántás a lábossal már régen félretolva a sporheton vagy ottfelejtve éppen a karikák fölött, és szénné égett. Az asszonyok, nagylányok meg egyre csak a kocsma irányába tekingettek a kiskapukból.
Zenekart nem kellett fogadni a kimérőbe, kitelt a családból. Tóni, a legkisebb, mindig a nagybőgőt brummogtatta. A prímás meg nevetve mutogatta hegedűje mellől, hogy elférne benne.
