Az Egyesült Államok harmincmillió lakosa pótkocsiban él. Teherautók kiszolgált pótkocsijában. A pótkocsik olcsók, lakótérré való átalakításuk pedig meglehetősen egyszerű. Azoknak, akik nagyobb városokban élnek, ez az adat hihetetlennek tűnik. Amiatt, mert sohasem utaztak vidéken. Én utaztam, és meggyőződtem az adat hitelességéről.
New York városban mindössze egyetlen ilyen jellegű település van. Az elfelejtett, gyakran kinevetett ötödik kerületben, a Staten Island végén található. A Staten Island a város egyetlen része, ahová nem ér el a földalatti vasút. Az egyetlen olyan városrész, ahol többnyire házakban élnek az emberek.
A lakótábor a Staten Islandot New Jersey-vel összekötő Goethals híd alatt található. A New York-iak többsége nem tud a létezéséről. Ez az a hely, amelyet hét éve az otthonomnak nevezek.
A kikötőben dolgozom, a dokkokon. Fizikai munka, kirakodás-berakodás. Egykor kamionokat vezettem, a fizetés jobb volt, de megelégeltem az állandó úton levést. Ekkor költöztem a lakótáborba.
Egy kis, egyszobás pótkocsit bérlek, udvar nélkül. Ötszázötven dollárba kerül havonta, plusz a rezsi. Azért a pénzért Bronxban még szobát sem találnék.
Meglehetősen nyugodt itt az élet. Össze sem hasonlítható a vidéki tábortelepülésekkel. Senki sem kotyvaszt cracket, senki sem hord fegyvert. Itt-ott házastársi nézeteltérések törnek ki, vagy hajba kapnak a szomszédok. Sohasem avatkozom bele az ilyen ügyekbe. A saját dolgommal foglalkozom, és nem bánt senki.
Hét év után csak egyetlen barátom van a szomszédságban. Joe Luger, nyugalmazott építőmunkás, vietnami veterán. Én úgyszintén veterán vagyok, egy későbbi háború veteránja. A jugoszláv polgárháborúé. Joe kétszer idősebb nálam, ettől függetlenül megértjük egymást, és jól megvagyunk. Lényegében a háborús tapasztalat köt össze bennünket, még ha ritkán is beszélünk róla.
Joe a feleségével, Mary Ann-nel él. Mary Ann egy jóravaló hölgy – mindig áthozza az ebéd- és a vacsoramaradékot, teával és aszpirinnel kínál, ha nem érzem jól magam, sajnálja, hogy ennyire távol vagyok az enyéimtől…
Marynek és Joe-nak négy lánya van. Mind a négy egyetemet végzett, férjhez ment, gyerekeket szült. Mind a négy elköltözött New Yorkból. Ketten Floridában, ketten pedig Kaliforniában élnek. Karácsonykor és hálaadás napján szoktak találkozni, néha egyik-másik születésnapkor. Mary és Joe boldog, kiteljesedett emberek.
Kezdetben titkoltam, hogy nincsenek irataim. Továbbra is titkolom, de nekik elmondtam. Tartottam ettől a vallomástól, voltaképpen ők mégiscsak tipikus amerikaiak voltak, akik mindenekfelett hittek a rendben és a törvényekben. Kiderült, hogy felesleges volt. Joe édesanyja magyar cigányasszony volt, édesapja pedig német zsidó. Amikor Hitler hatalomra került, megszöktek Amerikába. Mary Ann hasonló történettel rendelkezett. Az ő szülei olasz kommunisták voltak. Mussolini drákói törvényeinek nyomására menekültek el Olaszországból. Mindkettejük számára ismert volt a bevándorlói tapasztalat, a politikai változások könyörtelensége, a történelmi folyamatok előreláthatatlansága. Sajátjukként őrizték a titkomat.
Velem ellentétben Joe-nak más barátai is vannak Staten Islandon. A város egyféle központjában található az Idegen Háborúk Veteránjainak Klubja. Puritán, kockaszerű épület vörös téglákból, amelyről fáradtan lóg három öreg, piszkos zászló. Az egyik az Egyesült Államok zászlaja, a másik New York város zászlaja, a harmadik pedig a háborús foglyok és a bevetés közben eltűntek zászlaja. A veteránok dartsot és biliárdot játszanak, söröznek, virslit majszolnak, és a politikáról beszélgetnek.
Joe hetente két-három estet ezen a helyen tölt. Éjféltájban szokott hazatérni, spiccesen. Egyszer ilyen állapotban bevallotta, hogy az egyetlen oka annak, hogy még mindig eljár oda, az olcsó pia. A fiúkkal a klubból nincs semmi baj, mondta, de egyikük sem látott ütközetet, mind egy szálig írnok és szakács, a hátsó csatarendhez tartozó.
Három évvel az után, hogy a táborba költöztem, új szomszédot kaptunk. Azonnal kitette az amerikai zászlót a ház elé. Pickupjának a lökhárítójára ragasztott matrica sem kerülte el a figyelmemet. Love it or leave it – egyféle bevándorló-ellenes mantra. Már első nap bekopogott az ajtómon. A Yankees baseballsapkáját és a Giants mezét viselte. Szeplős és elhízott volt. Ismerkedni jött. Amint észrevette az akcentusomat, gyorsan elköszönt. Soha többé nem jelentkezett és mindig haragosan nézett rám.
Amikor elpanaszoltam Joe-nak, ő annyit mondott, hogy ez az alak piece-of-shit-son-of-a-bitch, és nincs mitől tartanom. Annak ellenére, hogy ragaszkodtam hozzá, nem árult el részleteket, de Mary Ann később elmesélte, hogy Joe gyakorlatilag kidobta a házból az illetőt. Az új szomszéd betért hozzájuk egy kávéra és felőlem meg a szemközt élő mexikóiakról kérdezősködött. A bevándorlást emlegette. Joe azt javasolta neki, hogy menjen el Irakba vagy Afganisztánba, ha már akkora hazafi. Kövesse az orosz kémeket és az olasz maffiózókat, ne pedig a mexikói és a jugoszláv menekülteket. Végezetül azt mondta neki, hogy húzzon a picsába, és vigyázzon, mit tesz.
Az átellenben élő mexikói nő háziasszony. Férje látástól vakulásig dolgozik, de ő sem marad el sokkal mögötte. Három gyermekük van, rengeteg kötelesség. Úgy tűnik, állandóan tereget, a kertben ügyködik, hordja ki a szemetet, kiabál azokra a gyerekekre. Nagy melle, és még nagyobb feneke van. Haja hosszú, fekete, bronzszínű bőre sima, fogai nagyok és fehérek. Szép, kellemes a mosolya. Joe és én gyakran kiteszünk két szétnyitható strandszéket a pázsitra, leülünk, felbontunk egy-egy sört és rágyújtunk egy-egy cigarettára. Várjuk, hogy Mary Ann elkészítse az ebédet. Akármikor a mexikói nő kijön a pótkocsiból, mindig gömbölyded adottságait kommentálom. Joe szájára teszi ujját és megfordul megnézni, hol a felesége… Majd fejét rázva súgja – God damn…
Amikor nemrég Mary Ann-nek infarktusa volt, Joe abban a pillanatban a segítségemet kérte. A nevemet üvöltötte, miközben felesége szívtájékát masszírozta. Alsógatyában rohantam ki a pótkocsimból, segítettem neki betenni az autóba a nőt és elszállítani a sürgősségire.
Joe éjszakára is vele maradt. Akkor tért csak haza, amikor az orvosok meggyőzték, hogy Mary Ann túl van az életveszélyen. Én sem aludtam valami jól. Hallottam, amikor megérkezett. Hajnali négy körül járt az idő. Odakinn még sötét volt. Kikapcsolta a motort, de egy ideig még az autóban ült. Azon töprengtem, mit jelentsen ez, és vajon ki kellene-e mennem. Ajtónyitás és ajtócsukás hangját, majd felém közeledő nehéz, lassú lépteket hallottam. Felkeltem, pótkocsim ajtajában találkoztunk össze.
– Hogy van Mary? – kérdeztem.
Megvonta a vállát. Először láttam borotválatlanul és kócosan, öregnek és fáradtnak tűnt, és meg volt ijedve. Jól lehetett látni, hogy meg volt ijedve. Egy felnyitott Bourbon volt nála.
– Nem adja fel, egyelőre… Majd meglátjuk… – mondta, és sírva fakadt.
Odaléptem hozzá és átöleltem.
– Hallod… – mondta. – Társaságra van szükségem ma éjjel… Megiszol velem néhány kupicával?
– Természetesen, Joe… Semmi gond…
– Gyerünk hozzám…
Átmentünk az ő pótkocsijába és Joe megszólaltatta a Grateful Dead legnagyobb slágereit. Ezután a fiókból elővett egy zacskó marihuánát és jointot tekert. Kérdőn néztem rá.
– Régi szokás… – mondta mosolytalanul. – A háborúból…
Öntöttem magunknak egy-egy Bourbont.
– Azt ne mondd, hogy ti nem szívtatok?! A háborúban, gondolom…
– Szívtunk, Joe… Szívtunk…
Mélyen felsóhajtott.
– Elveszítettem a fivéremet Vietnamban… – mondta. – Megnyúzták a bőrét, szó szerint… Karóba húzták… A legyeknek hagyták, hogy élvezzenek… Én találtam rá, olyan állapotban… Azonosítottam… Az éjjel megtámadtunk egy ellenséges falut, saját kezűleg gyilkoltam le rengeteg civilt – nőket, gyerekeket, öregeket… És nem volt lelkiismeret-furdalásom, csak jóval később… Az embernek igazából nincs választása. Minden a rád nehezedő nyomástól függ. A körülmények erősebbek az észérveknél és erkölcsnél… Azért volt lehetséges, hogy Hitlernek milliók ujjongjanak, a legszörnyűbb diktátorok évtizedekig uralkodjanak…
Hallgatva bólogattam. Teljes szívből abban reménykedtem, hogy igaza van. Igazolásként hangzott, de éppen arra vágytam a legjobban. Sok évvel ezelőtt meggyőztem magam, hogy nincs jogom az igazolásra, és egészen addig ezzel az elhatározással éltem.
– Az orvosok azt mondták, hogy ha csak néhány perccel később érkezünk, nem ússza meg… – mondta, kizökkentve gondolatmenetemből. – Nem tartod különösnek, hogy azonnal tőled kértem segítséget?
Zavaromban megvontam a vállam.
– Tudat alatt tudtam, hogy csak te fogsz reagálni… Higgadtan, pánik nélkül, hatékonyan… Nem tudom, észrevetted-e a többi szomszédot… Mindegyik megdermedt, egyikük sem tudta mitévő legyen… Nem különös, hogy egyedül csak azok az emberek képesek életet menteni, akik gyilkoltak?
Megittunk még néhány kört, mielőtt Joe elaludt az asztalnál. Elvonszoltam a hálószobába, az ágyra fektettem és betakartam. Levetettem a cipőjét és egy pohár vizet tettem az ágy mellé.
Amíg a pótkocsijaink közti pázsiton haladtam át, arra is ráébredtem, miért volt az éjjel Joe-nak épp az én társaságomra szüksége. Marynek és neki sok rokona élt New Yorkban, biztos vagyok abban, hogy aggódtak Mary egészségi állapota miatt. Itt voltak továbbá a társak a veteránok otthonából, néhány szomszéd, az ő korosztálya, akikkel sakkozni szokott és horgászni járt… Sokan közülük, amint megtudták, mi történt, a kórházba siettek.
Joe az este, sok év után, ismét találkozott a halállal. Olyasvalakire volt szüksége, aki ismerte azt az érzést, azt a félelmet, a halál reménytelenségét és magányosságát. Ezért kopogtatott be hozzám.
Bementem a lakókocsimba, lehúztam a redőnyöket, levetkőztem a sötétben és lefeküdtem az ágyra. Tudtam, hogy nem fogok tudni elaludni. Arról gondolkodtam, amit Joe mondott. A választási lehetőség hiányáról, a környezet nyomásáról. Az ember azon szükségéről, hogy beletörődjön sorsába, hogy megbocsásson, magának és másoknak is. Az öregségről, a magányról és a halálról is eltöprengtem. Az ártatlan vágyról, hogy elbeszélgessünk valakivel, aki megért bennünket. Tudtam, hogy egyszer majd magam is hasonló helyzetbe kerülök. És azt reméltem, lesz majd kihez fordulnom.
Fordította: Sándor Zoltán
(A novella a szegedi Tiszatáj Alapítvány gondozásában napvilágot látott Hogyan legyél mesterlövész? című antológiában jelent meg. A kortárs szerb irodalom antológiáját Orcsik Roland szerkesztette.)
