Kis-Vajdaság odakinn

Jenei Klementina

2018. március 26., 19:11

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Egy kunfehértói kirándulás alkalmával arról beszélgettünk a sofőrrel, hogy az elvándorlás milyen hatással van a kis közösségünkre. Miért kényszerül ő magyartanári végzettséggel fuvarozást vállalni. Azt mondta, beszélhetünk erről, de ez már autóbusz-téma.

Illusztráció: alfahir.hu

Nem egészen három éve az akkori párom felvetette, tartsak vele Németországba a jobb kereseti lehetőség reményében. Nem értettem, miért vágyódik el. Nem tartottam vele, ami aztán a kapcsolatunk végét is jelentette, utólag jöttem rá, nem is olyan nagy baj. Egyik se. Se az, hogy vége lett, se az, hogy nem tartottam vele. Emlékszem a skype-beszélgetéseinkre, amelyek eleinte részletes beszámolót tartalmaztak, milyen könnyű a műanyaggyárban dolgozni, milyen olcsó az ennivaló, milyen szép a táj és milyen jó a levegő. Aztán, ahogy az lenni szokott, mikor két ember sokáig nem találkozik személyesen, nem mondhatják el napról napra, mi történt velük, a szokásos bugyuta mi újság kérdésre a válasz már csak a semmi különös tud lenni.

Hárman laktak egy pici szobában, mindannyian itthon hagyták a családjukat azért, hogy több pénzt keressenek, s közben egy levegőt szívtak minden éjjel, csak úgy, mint egy munkásszállón. Remélték, hogy ez csak az első lépcsőfok, a gyárból majd a szakmájukban kapnak munkát, ha egy kicsit kiismerik a dél-németországi várost, megtanulják a nyelvet annyira, hogy elboldoguljanak. Aztán már csak a Facebookra feltöltött képekről lehetett látni, jól érzik magukat, temetik a telet, szórakoznak, jönnek-mennek és már egymás között is németül beszélgetnek a fényképek alatti bejegyzésekben.

Azt sem tudtam, nevessek-e vagy sírjak. Ennyire könnyű nyelvet és hazát, otthont váltani? Aztán elment a legkedvesebb munkatársam is, szintén oda. Emlékszem, még együtt élcelődtünk vele, hogy egykori honfitársaink már magyarul sem írnak egymásnak. Megígérte, ő bizony sose fog más nyelven hozzám szólni. Óriási fájdalom volt, hiszen két olyan ember ment el, akik közel voltak hozzám, együtt lélegeztünk, együtt sírtunk, bosszankodtunk és nevettünk. A volt párom helyett jött más. Aztán ő is elment. Ő Angliába. Ő is kizárólag magyarul ír.

Azt mondják, a délnémet városkában mini Vajdaság alakult ki. Sok a szerb és még több a magyar, akik összetartanak. Már amikor van idejük. Tanúskodnak erről a fényképek is. Együtt vannak, összefogták egymást. Nekem mégis úgy tűnik, mintha a maroknyi ott lévő épp a hazavágyódás miatt tartana össze. Nem tudhatom, mert állítólag odakinn nagyon jó. Én csak az iskolai szünetek alatt megszaporodó külföldi rendszámú autókat látom. Nem irigylem őket. Nekem még mindig jobb a járás mentén végigbiciklizni, nézni a pipacsokat, a puszta zsongását, és tudni, itthon vagyok, itt, ahol, ha a Tisza-partra lekarikázok, biztos akad valaki, aki elkísér a leereszkedésben, hogy ne féljek, óv tekintetével, vissza-vissza fordul, hogy bírom-e még a tempót az úszásban. Ahol a kanizsai Fő utcán – ahol igaz, este tízkor már csend honol, nem úgy, mint egykoron – mindig találni kávé- vagy sétapartnert, ahol ismerős arcok mosolyognak, vagy ha nem is mosolyognak, de tudjuk, egy a vágyunk és a terhünk.

Túlélni, mi, akik itt maradtunk. Továbbadni a kultúránkat, a hagyományainkat, a nyelvünket, mert mi lett volna, ha minden nehéz időben mindenki megfutamodik és meg se áll német- vagy angolhonig? Nem ítélkezem, hiszen ami ellen legjobban ágálunk, azt kapjuk az arcunkba. Egyszerűen csak azt mondom, annak ellenére, hogy nem vet fel a pénz, itt van minden, ami számomra szép, és amitől megdobban a szívem.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége