2024. április 26., péntek

Ki is ez a sekrestyés?

A forradalom mint főszereplő sokban változott az elmúlt száz évben – mondja Verebes Ernő, a Nemzeti Színház vezetődramaturgja
(Gruik Ibolya felvétele)

(Gruik Ibolya felvétele)

„Először megfigyelhettem, hogyan sepri össze a ládákból a huzat által kifújt lisztet. Azután felvitt a második szintre, ahol a búza teste szétporlad a garatokban, és lélekké válik. Majd a harmadik szint következett. Itt megcsodáltam a sebes-kereket, az azt forgató, bálványnak nevezett rúddal, amit a nagydob forgatott, ezt viszont a szélkerék hozta mozgásba, a szélkereket pedig maga a szél indította el, amint a hatalmas szárnyvitorlába kapott.”

A részlet Verebes Ernő Gerendák című drámájából való, amelynek első „valós” színházi bemutatóját május közepén tartották Beregszászon. Ennek kapcsán kerestük meg a szerzőt, és kérdeztük sikerről, élményről, kihívásról, készülő előadásról.

Ha jól tudom, a Gerendák című dráma öt évvel ezelőtt a szabadkai Népszínház drámapályázatának győztes darabja volt, a budapesti Nemzeti Színház felolvasó színházi programja keretében mutatta be, és szerepelt a Deszka Fesztiválon. Nemrégiben pedig Beregszászon játszották. Sikerként éled meg? Hiszen sokszor egy-két előadást érnek meg csupán a kortárs drámák…

– Valóban, a Gerendák című darabom először 2012-ben felolvasó színház keretein belül került színre, a Vajdasági Magyar Színjátszás napjának alkalmából. Ezt a változatot Táborosi Margaréta rendezte. A „győztes darab” itt azt jelenti, hogy a szöveg felolvasásra kerülhetett, Gyarmati Kata drámai szövegével egyetemben. Majd a debreceni Deszka Fesztiválon láthattam, hallhattam viszont a Gerendákat, a beregszászi Kárpátaljai Drámai Magyar Színház színészeinek előadásában. Ez is felolvasószínház volt, szintén jelentősebb szcenikai elemekkel. A rendező Rideg Zsófia, a Nemzeti Színház dramaturgja volt. Majd még egyszer felolvasták ezt a darabot, méghozzá a budapesti Nemzeti Színházban, ahol a komáromi Jókai Színház művészei szerepeltek. Ahhoz képest, hogy még elő sem adták igazából, e darab, szavakban, végigutazta a Kárpát-medencét. Az első igazi „előadás” viszont nemrég, május 16-án született meg, újfent a beregszásziakkal, Beregszászon. Ez már igazi színház volt, s mondhatom, szép sikerrel. A rendező Rideg Zsófia volt ezúttal is.

Mi hívta elő a témát? Malom és templom. Mindkettő tartóoszlopa a gerenda…

– A darab alaptémája az, hogyan lesz egy szélmalomból templom. A 20. század harmincas éveiben ugyanis felszámoltak minden szélmalmot – az utolsót, az Alföldön, tudtommal 1937-ben. Az épület viszont már maga is egy kis szentély benyomását kelti, így csináltam én ebből templomot, ahová András atyát, egy büntetett előéletű, részeges papot rendelnek ki, törődjön a szomszédos falvak lelki életével. Viszont, az addigi szélmolnár, más munkalehetőség híján, családjával együtt, ott szeretne maradni a templomban, mint sekrestyés. Na, de ki is ez a sekrestyés? Jósikának hívják, és könnyen lehet, hogy ő egy jézusi figura. Lebegtetett karakterekről szól a történet, kimondatlanul is jelezve valami szakrális dimenziót, persze, kellőképpen profán módon. A liszt, kenyér, lélek összefüggése kovácsolja egybe a mondanivalót, és valahol, ellenpontként még az ördög is megjelenik.

Mi az, ami megszólítja a nézőt itthon, Pesten, Beregszászon?

– A beregszászi előadás megható módon idézte az „itt és most” hétköznapiságát. Az, hogy a történet túlmutat önmagán, már közhely. Mégis a szöveg egy új ruhát vett magára ezáltal. Vagyis, a szándék átalakul, és egy új, esztétikájában is jogerős változáson megy keresztül. S talán mindig ez a legnagyobb élmény a szerző számára.

Jelenleg az Újvidéki Színházzal is dolgozol…

– Egy új és kemény kihívást jelent számomra a most készülő Danilo Kiš-mű, a Boris Davidovics síremléke, melyet az Újvidéki Színház visz színre októberben. A rendező Aleksandar Popovski. A próbák már folynak. Az említett elbeszélést írtam át színpadra, és most úgy tűnik, a rendező és a színészek is kedvvel dolgoznak a szövegen. Minden, az utolsó rebbenés is, a „magukat feláldozó” színészeken múlik, talán jobban, mint bármikor. Kiš szövege, a maga befoghatatlan mágikus realizmusával pontosan annyi lehetőséget kínál, mint amennyivel megnehezíti saját maga definiálását. A forradalom, mint főszereplő (Boris Davidovics), ugyanis sokban változott az elmúlt száz évben. Vajon ki lehet ma forradalmár? Gondoljunk csak a magukat forradalmárnak kikiáltó terroristákra. De ez is csak egy felvetés, melyre a válasz jó ideig várat még magára.