Április 22-én a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon bemutatták Kurcz Ádám István Gion Nándor művei és műhelytitkai című könyvét. A szerzőnek már több írása jelent meg Gionról is a Magyar Szóban; az alábbiakban új kötetéből közlünk részletet.
Névváltoztatások. Gion Nándor sok névváltoztatást tapasztalt élete folytán, és sokat meg is írt, de csak Magyarországra települése után. Néhány példa: Jankófalva ~ Újfalu: „– Merre van a házad? – Jankófalván. Begluk és Tuk között. – Nincs többé Jankófalva – dünnyögte Aradi József [1941 áprilisában]. – Jankó Sijačić szerb országgyűlési képviselő sincs többé. Jankófalva most Újfalu.” Kispest utca ~ Belgrádi utca: „Elmentem Török Ádámmal Haramászékhoz a Kispest utcába, amelyet az első háború után a szerbek Belgrádi utcára kereszteltek át, de biztosak voltunk benne, hogy a mai naptól kezdve visszakapja régi nevét.” Szeghegy ~ Szekics ~ Lovtyenác: „Igazán kiérdemeltem egy nyomorult sváb házat itt a Bácskában. Egyébként Lovtyenácon lakom, amit valamikor Szekicsnek hívtak… – Sőt Szeghegynek.” Illetve: „Cigarettázva sétáltam a Szentháromság térre, amelyet később persze átkereszteltek”.
„Keglovics” utca. A nemzeti önérzet finom megnyilvánulása lehet az, ahogy Gion Keresztvivő a Keglovics utcából című novellájában, illetve Ezen az oldalon című 1971-es regényében Keglovics utcára változtatta annak az utcának a nevét, ahol nevelkedett, és amelynek a neve fiatal korában – nyilván a jugoszláv partizánok egyik győztes csatájának emlékére – Sutjeska utca volt. Amikor Gion más szenttamási utcákat, közterületeket a valódi nevükön szerepeltetett (lásd a fenti példákat is), vajon a saját utcájuknak a nevét miért változtatta meg, és miért éppen Keglovicsra? Talán mert Keglovich László volt az egyetlen szláv családnevű játékos abban a győri focicsapatban, amely 1963-ban magyar országos bajnok volt, és amely 1965-ben, 1966-ban és 1967-ben is megnyerte a magyar labdarúgókupa döntőjét. Keglovich László aztán 1968-ban Mexikóban a máig egyetlen olimpiai bajnok magyar focicsapat tagjaként is a dobogó legfelső fokán állt. A focirajongó és fiatal korában sikeres focista író a Keglovics névvel finoman utalhatott a számára örömteli magyar győzelemre. (A nemzetek értéke a mai napig a focipályán is megméretik!) Azzal pedig, hogy a bajnok labdarúgók névsorából éppen Keglovichét, tehát az egyetlen délszláv nevet választotta, a regény utcájának délszláv, azaz számára hazai környezetben való elhelyezkedését húzta alá. Megjegyzendő, hogy Gion egy másik regényében Nébald könyvelő nevének említésével is egy világklasszis magyar sportolóra: Nébald György világbajnok vívóra utalhatott. […]
Utalások a helyi magyarság előtörténetére. Nagyon kevés olyan részlet van a Latroknak is játszott tetralógiának a szocialista Jugoszláviában írott részében, amely korábbi időre vonatkozik, mint a regények cselekményideje, illetve az 1898-as kezdő dátum. Mindegyik a szenttamási magyarságnak fontos mozzanatra utal. Az egyik ilyen az 1848–49-es szabadságharcra céloz: Gallai Istvánék házának építésekor az építésvezető a Klapka-indulót fütyörészve adta meg a munka, azaz a vályogtéglák döngölésének a ritmusát. A szabadságharc helyi vonatkozásait pedig a következő regényrészlet idézi fel: „a görögkeleti templom oldalában 13 ágyúgolyó van, mely ágyúgolyókat az 1848-as szabadságharc idején a Kossuth-honvédek lőtték a templom falába”. A Híd című folyóiratban a regényben hivatkozott helyen viszont ezt olvassuk: „Perczel Mór honvédtábornok, aki az itt táborozó 5000 főnyi szerb sereget megfutamította, a templomot is ágyúzta, leverte a kettős tornyot, és még a mai napig is látható 14 darab ágyúgolyó a templom oldalfalaiban.”
A narrátor alaposan becsomagolva utal ezekre a regényben. Szenttamás szabadságharcos múltjának gazdag tárházából óvatosan csak egyetlen, a szerbek által sérelmezett részletet emel ki, és azt is Perczel Mór nevének és az 5000 szerb megfutamításának az említése nélkül. És azt is csak azután teszi, miután alaposan felvezette, hogy a folyóiratot kommunista magyarok szerkesztik: „A pártutasítások gyakran ide futottak be, összekötők és pártvezetők is eljöttek ebbe a házba: […] Szabadkáról Mayer Ottmár és Simókovics Rókus, a Híd szerkesztői. Morel András rendszeres olvasója és lelkes terjesztője volt a Hídnak […] Szenttamásról ő gyűjtötte össze az adatokat, lelkiismeretesen és nagy alapossággal lejegyzett mindent”. Nem csoda az óvatosság, hiszen az 1848–49-es szabadságharc ezen emlékei, különösen Perczel Mór, a szenttamási szerb sáncokat elfoglaló hadvezér neve még ma is indulatokat kavar. 1976-ban tehát nem volt ildomos a helyi magyar történelem eme emblematikus alakját emlegetni. De hogy mégis milyen fontos szereplő, mutatja, hogy mihelyt lehetett, előkerült a neve: a regény 1996-os, már Magyarországon írott folytatásának rögtön a 4. oldalán olvassuk – a hozzá kapcsolódó adatokkal együtt: Az 1941-ben Szenttamásra bevonuló alezredes „olyan, mint Perczel Mór. […] Magyar tábornok volt […]. 1849 tavaszán ő vetett véget a szerbek garázdálkodásának itt Szenttamáson. Teljesen szétverte őket. […] A szerbek még ma is tisztelettel emlegetik a nevét.”
„Az én őseim…” – játék a regényidővel? Egy érdekes, kiadásról kiadásra javítatlan „elírás” lehet a Virágos Katona elején. Amikor Gallai István, a regény narrátor-főszereplője az 1900-as évek elején pásztor őseiről gondolkozik, azt mondja: „Az én őseim, a Rojtos Gallaiak […] Észak-Bácskában, a Topolya, Csantavér és Zenta közötti réteken őrizték a birkákat, ott vándorolgattak a nyájakkal vagy százötven évig […]. A régi családi irataink között […] megtaláltam egy bizonyos Gallai Istvánnak a házasságlevelét, aki 1931-ben [!] feleségül vette Ali Júlia római katolikus vallású hajadont, és akinek lakhelyéül a »Zentai tanyák« vannak megjelölve.” Ez a visszautalás az, amely talán az egész életműben a legmesszebb mutat(na) túl a cselekményidőn visszafelé a délvidéki magyar múltba. Nagyon fontos mondatok ezek: forrásértékű hivatalos dokumentumokra hivatkozva finoman, de határozottan szolgáltat(ná)nak történeti adatot az őslakos magyarság bácskai jelenlétéről. De ott van benne az elírás, a talán szándékosan anakronisztikus 1931-es évszám. (Megjegyzem, a regény kéziratában még az 1831-es évszám szerepelt!) Lehet, hogy azért olvasunk a nyomtatott kiadásban 1931-et, mert a regény megjelenésekor a magyarság 1830-as évekbeli délvidéki jelenlétéről beszélni mellverő magyarkodásnak lett volna bélyegezhető? Ráadásul, ha az 1910 körüli elbeszélésidőből levonjuk azokat az éveket, amióta Gallai István édesapja Szenttamáson letelepedett, majd azt a százötvenet is, ameddig a felmenők „vándorolgattak a nyájakkal”, akkor már nem is 1830 körül, hanem a 18. század közepén járunk!
Miután a Virágos Katonának sikere volt, és politikai problémák sem jelentkeztek vele kapcsolatban, hangjátékváltozata már nem Stefan Krebs Szenttamásra érkezésével, hanem ezekkel a mondatokkal indít, különösen hangsúlyossá téve a történetnek ezt a részét. Ám a hangjáték sem igazít el a tekintetben, hogy milyen évszámot kell értenünk a regényszövegben, sőt feltételezésünket a szándékos elírásról csak erősíti, hogy a hangsúlyos felütésből éppen az évszám hiányzik. Hogy mi lehetett egy ilyen, a helybeli magyarság előtörténetéhez kapcsolódó dátum tétje a regényírás idején? Dormán Lászlótól hallottam, hogy 1986-ban, Bácskossuthfalva betelepítésének 200. évfordulóján a bácskai falut benépesítő fő kibocsátó településről, Karcagról küldöttség indult Jugoszláviába. A karcagiak két autóbuszát viszont nem engedték be a Vajdaságba. A falu református gyülekezete erre cselhez folyamodott: a letelepüléssel egyidős helyi egyházközség fennállásának 200. évfordulójára hirdetett megemlékezést. Mivel a hatalom fennen hirdette, hogy egyházi ügyekbe nem avatkozik, az egyházi ünnepségre már sor kerülhetett – bár a karcagiak sajnos azon sem vehettek részt.”
(A Gion Nándor művei és műhelytitkai című könyv, amely a budapesti Napkút Kiadó, gondozásában jelent meg, megvásárolható a kiadó honlapján, amely a www.napkut.hu címen érhető el. Kérésre Szerbiába is postáznak.)
