2024. március 28., csütörtök
Hit és anyanyelv – az ősök öröksége

Evangélikus múlt és jelen a Vajdaságban

Jövő év október 31-én lesz 500 éve, hogy Luther Márton kiszögezte 95 pontját a wittenbergi vártemplom kapujára. Luther Mártonnak a bűnbocsánatról és a búcsúcédula-árusítás gyakorlatáról írott vitaindítójával vette kezdetét a nyugati kereszténység egyik legnagyobb megújulási mozgalma, a reformáció, amelynek egyházai a Vajdaságban is jelen vannak. Korábban már bemutattuk a délvidéki református felekezetet, mostani cikkünkben a Vajdaságban élő másik nagyobb történelmi protestáns felekezet, az evangélikusság múltjáról, jelenéről és terveiről írunk.

A Vajdaságot mindmáig nagy fokú kulturális sokszínűség jellemzi, a területről kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy nemzetiségi és vallási tekintetben olyan változatos, mintha egész Délkelet-Európát látnánk – csak éppen kicsiben. A török utáni, majd az azóta is folyton ismétlődő telepítési hullámok következtében gyakran egy falun belül is tucatnyi nemzetiség és számos felekezet él egymás mellett, közöttük itt-ott evangélikus szlovákokat és magyarokat, kivételesen pedig még lutheránus németeket, sőt montenegróiakat is találunk. A kulturális és nyelvi sokszínűség tehát az itt élő evangélikusságot különösen is jellemzi. A délvidéki lutheránusok apró és nagyobbacska gyülekezeteit többféle történelmi múlt, illetve nyelvi háttér teszi változatossá. A sokféleség olykor egyazon közösségen belül is megvan.

Kis egyháztörténet. Az első világháború végéig a Délvidéken élő német, magyar és szlovák ajkú gyülekezetek természetesen a Magyarországi Evangélikus Egyházhoz tartoztak. Trianon után a királyi Jugoszláviához került egyházrész egy nemzetiségek feletti „egyetemes evangélikus egyház” megszervezését tűzte ki célul. Ám 1921-ben a vajdasági szlovákság megalapította nemzeti egyházát, hogy megőrizhesse „evangélikus hitét, anyanyelvét és az ősök örökségét”. Így Jugoszláviában, illetve a Vajdaságban kezdettől két, egymástól független evangélikus egyház jött létre: a szlovák és a „német” – utóbbi kötelékébe tartoztak például a magyar ajkú gyülekezetek is. Bár 1945, illetve a németek elűzése után a magyar többségűvé vált felekezet nevéből elhagyták a „német” jelzőt, a szlovák egyháztól való különállása nem változott. Annak ellenére sem, hogy a szlovák egyház a tőle független magyar ajkú gyülekezeteket saját egyháza magyar esperességének tekintette, és kísérletet tett a beolvasztására. Abban, hogy a terv nem sikerült, elévülhetetlen érdemei vannak néhai Dolinszky Árpád (1949–2012) evangélikus püspöknek. Így Szerbiában ma is két önálló, államilag elismert és jogfolytonos történelmi evangélikus egyház van: az Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egyház Szerbiában – Vajdaságban, amelynek püspöki székhelye Szabadka; és az Ágostai Hitvallású Szlovák Evangélikus Egyház Szerbiában, amelynek püspöki székhelye Újvidék.

Szlovákok. A második világháború vége, tehát a németség elmenekülése-elűzése óta a vajdasági evangélikusság legnépesebb csoportját a szlovák lutheránusok alkotják. Őseik a felvidéki Árva, Trencsén, később pedig az alföldi Békés vármegyéből származtak el a Délvidékre. Szlovák telepesek az 1760-as évektől az 1900-as évek elejéig érkeztek a Dél-Alföldre, és eleinte Bács környékén, később Bánátban, legutóbb pedig a Szerémségben alapítottak falvakat. A 19. század elején épült tekintélyes nagyságú templomaik – például Antalfalván vagy Ópázován – nemcsak építészetileg mutatnak rokonságot az alföldi mezővárosok református templomaival, de méretükben is vetekszenek velük. A szlovákok kisebb falusi templomai is megkapóak. Szép példákat láthatunk rájuk a dél-bácskai Kiszácson és Kölpényben vagy a bánsági Nagyerzsébetlakon és Istvánvölgyön, illetve a szerémségi Erdővégen. A Szerémségre egyébként a szerényebb méretű imaházak a jellemzőek, amelyeknek puszta megléte is szépen fejezi ki, hogy a szórványban élő csöppnyi közösségek is mennyire ragaszkodnak hitükhöz és nyelvükhöz.

Bajsa. Sokat elárul a délvidéki magyar evangélikusság még diaszporikusabb helyzetéről, hogy az a település, ahol a legnagyobb arányban élnek evangélikus magyarok, Bajsa, ahol a közel kétezer katolikus és ortodox lakos jelentős létszámfölényben van az 500 evangélikussal szemben. A település lakóinak ősei református és katolikus magyarok, evangélikus szlovákok és pravoszláv szerbek voltak. Idővel azonban a szlovákok nyelvüket, a magyarok pedig református vallásukat adták fel, így alakult ki a magyar többségűvé vált Bajsán a magyar ajkú evangélikus egyházközség. A falu temploma 1824-ben épült, míves szószékoltárán még szláv felirat hirdeti, hogy „Isten szava” hangzik róla, az igehirdetés viszont már nagyon régóta magyar nyelvű. A templom toronyórájának érdekessége, hogy – akárcsak a péterváradi vár tornyán lévő órán – a nagymutató mutatja az órákat, a kicsi pedig a perceket.

Szabadka. Szabadkán is található egy igazán élő gyülekezet, ahol magyar nyelvű az evangélikus istentisztelet; a szabadkai templom mellett a vajdasági magyar ajkú evangélikus gyülekezeteket összefogó püspökség épülete áll. A szabadkai evangélikusok méltán büszkék rá, hogy száztizenhat éves templomuk előtt a reformáció 490. évfordulóján, 2007. október 31-én felavathatták a Reformáció terét a két nagy reformátornak, Luther Mártonnak és Kálvin Jánosnak, valamint a helyi evangélikus egyház első gondnokának, Szabadka történetírójának, Iványi Istvánnak a mellszobrával.

Kúla. A felekezetek és nemzetiségek közötti együttműködésre, illetve sajnos a közöttük lévő konfliktusokra is láthatunk jellemző eseteket, ha az egyházközségek történetére tekintünk. Kúlán találjuk a legszebb példát, ahol a magyar evangélikusok és reformátusok a 19. században nemcsak közös imaházat építettek, de mindmáig közös istentiszteleteket is tartanak. Örömteli fejlemény, hogy a gyülekezet történetében először az utazó, „beszolgáló” lelkészek után végre helyben lakó vezetője van a közösségnek Mengyán Szofia evangélikus lelkésznő személyében.

Óbecse. Óbecsén 1896-ban a német és magyar evangélikusok, illetve reformátusok is közösen, mégpedig „fele-fele költség hozzájárulásával” építették fel a protestáns templomot, mint „szövetségben, békés egyetértésben levő testvérfelekezetek”. A templom érdekessége, hogy építésére a legnagyobb adományt maga Ferenc József király tette, amint ez az alapítás körülményeiről tudósító márványtáblán olvasható. Az óbecsei protestáns közösségek együttműködésének jelképi megfogalmazása a templom tornyán látható: a református templomok csúcsán megszokott betlehemi csillagból a hagyományosan az evangélikus templomokat jelölő kereszt nő ki.

Újvidék és Nagybecskerek. A nagyobb városokba beköltözött különböző származású – magyar, német és szlovák ajkú – evangélikusság eredetileg közös templomokat használt. Valaha az újvidéki egyházközség is háromnyelvű volt, ám 1944 végétől a várost sok német család kényszerült elhagyni, így a gyülekezet magyar többségűvé vált. De miután 1947-ben a templom tulajdonjogát a szlovák evangélikus egyház kapta meg, a magyarokat kizárták az egyházi életből. A következményeket a szlovák püspök 1977-ben így írta le: „Mára a német evangélikus gyülekezetről Újvidéken – és hasonlóképpen a magyarról – nem mondhatunk semmit, belőlük csak töredékek maradtak.” Évekkel később hasonló helyzet játszódott le Nagybecskereken is. Az út- és helyjelző tábla felirata ma már egyértelműen mutatja: „Szlovák templom”.

Hertelendyfalva. Bár mindig is békében éltek együtt evangélikus szlovákok és bukovinai székely származású református magyarok Dél-Bánátban, a Pancsovához tartozó Hertelendyfalván, az együttműködés hiányának mégis kissé komikus példáját látjuk a településen. A 20. század elején egyidejűleg, egymástól mindössze néhány méter távolságra építették föl egyforma méretű és stílusú, de két külön templomukat.

Verbász: németek, magyarok, montenegróiak. Ha dióhéjban össze akarjuk foglalni, amit az egykor népes és virágzó délvidéki német evangélikusságról érdemes tudni, és hogy mi maradt belőle, akkor sajnos szinte elég is, ha a verbászi evangélikus gyülekezet történetét, illetve ha a templom körül manapság zajló közösségi életet áttekintjük. A Verbász helyén egykor álló középkori falu, Orbászpalotája a török alatt elnéptelenedett. A 18. század elején pravoszláv szerbekkel, később görög katolikus ruszinokkal, a század végén pedig evangélikus, majd református németekkel települt újjá Ó-, illetve Újverbász néven. A svábok a két, lassanként egybeépülő településen fölépítették templomaikat, majd evangélikus gimnáziumot alapítottak, diakonisszaházat építettek, később árvaházat is fenntartottak – egészen a második világháború végéig. 1931-ben egy teljes alakos Luther-szobrot is állítottak az újverbászi evangélikus templom előtti téren. (Evangélikusság és német identitás szoros kapcsolatára mutat, hogy a legelső magyarországi Luther-szobor is egy délvidéki sváb falu templomának terét díszítette: Járeken, avagy Tiszaistvánfalván 1912-ben avatták fel – és 1944-ben rombolták le.)

A háború végnapjaiban a még Verbászon élő német evangélikusok és az újonnan érkezett montenegrói telepesek között néhány esetben családi kapcsolatok szövődtek. Ennek köszönhette néhány német család, hogy nem telepítették ki. A vegyes házasságokból született gyermekek több esetben az evangélikus szülő vallását kapták. Így lehetséges az, hogy a verbászi evangélikus templom melletti egykori egyházi iskolában lévő imateremben ma montenegróiak, magyarok és svábok együtt hallgatják az evangéliumot. Sőt, egyazon istentiszteleten három nyelven is elhangzik a prédikáció: először magyarul, utána németül, majd pedig szerbül.

Lerombolt és elhagyatott templomok. A második világháború, illetve a németek egy részének elmenekülése, más részük haláltáborokba terelése, majd maradékuk kivándorlása után az óverbászi evangélikus templomot a „felszabadítók” lerombolták, mint ahogy sok más olyan evangélikus templomot is, például az ókérit vagy a fent említett tiszaistvánfalvit is, ahová csak németek jártak. Sőt, ekkoriban némely faluban olyan, legtöbbször egyébként „kincstári” gyűlölettel viseltettek a svábok iránt, hogy még a falu német iskoláját is lerombolták. Az újverbászi evangélikus templomot viszont, minthogy azt magyar ajkú gyülekezeti tagok is használták, nem bontották le, ahogy például Versec vagy Zombor templomát sem.

A német ajkú hívek számának megcsappanása után az egykor svábok által lakott településeken a helyben maradt magyar gyülekezeti tagokra hárult a közösségek újjászervezésének feladata. A megmaradt egyházi épületek fenntartása Verbászhoz hasonlóan a legtöbb helyen erőn felülinek bizonyult, így Pancsován ma például egy szerb ajkú metodista gyülekezet, Fehértemplomon pedig egy román ortodox egyházközség használja az egykori evangélikus templomot. A verbászi templomhoz hasonlóan például a titeli is romossá vált, de szerencsére több pozitív fejleményről is beszámolhatunk.

A megújulás jelei. Bácsfeketehegyen, ahol 1953-ban államosították, majd sok éven át magtárként használták a templomot, a felújítás után ma ismét régi fényében áll, és a sok évtizedes szünet után újra rendszeresen tartanak benne istentiszteleteket. A zombori templom renoválása tavaly kezdődött, és a tervek szerint a reformáció idei emléknapjától, október 31-étől újra rendszeresen lesznek benne istentiszteletek. Folyamatban van a titeli, a verbászi templom és a nagykikindai imaház tatarozásának előkészítése is, ahogyan az államosított egyházi vagyon visszaszármaztatása is – döcögősen bár, de – folyik. Dolinszky Gábor püspökhelyettestől megtudtuk, hogy céljuk a még megmenthető gyülekezetek újraépítése, új lelkészek szolgálatba állítása, hogy a Vajdaságban levő maroknyi evangélikusságot összefogják és megtartsák. Nemes céljukhoz szemmel láthatólag napról napra közelebb jutnak.

 (Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)