2024. április 26., péntek
JEGYZET

Az akarat és az elszántság megtestesítői

Hét éve történt: a klub menedzsere, aki a játékosokat szállító rent-a car autót vezette, elaludt, aminek következtében a kocsi letért az útról és felborult, s soha nem jutott el a párizsi repülőtérre, ahonnan Lengyelországba kellett volna menniük az asztaliteniszezőknek. A három játékos közül egy, a vukovari, 1983-as születésű Sandra Paović, aki korábban – a háború elől menekülve – éveken Ókéren és a szerb válogatottban játszott, súlyosan megsérült. Amikor értesültem a hírről, éppen Zágrábban tartózkodtam a férfikézilabda-világbajnokságon, s azonnal felhívtam a zentai Boros Tamarát, akivel Paović 2005-ben a horvát csapat tagjaként Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett. Boros szinte alig tudott megszólalni, azt mondta szörnyűek az első hírek, amelyek arról szóltak, hogy Paović soha többé nem tud majd lábra állni.

Akik látták korábban Paovićot játszani és akik edzettek is vele – én mindkét táborba beletartozom, ugyanis rengeteg közös felkészülésen vettünk részt Gučán, Zentán és Temerinben –, azok tudták, hogy Sandra meg fogja próbálni a lehetetlent, meg fogja cáfolni az orvosokat, s minden erejével azon lesz, hogy ne kényszerüljön élete végéig kerekesszékbe. Ugyanúgy, ahogy tette azt edzéseken, egy-egy elérhetetlennek tűnő labda esetében, ahogy küzdött, harcolt a mérkőzéseken, vagy amikor a fiúk erőnléti edzését csinálta végig, egyedüli lányként. És a csoda, amiben szerintem tényleg csak maga Paović hitt, megtörtént. Lábra állt, s bot segítségével elkezdett járni.

Közben magánéleti problémái is adódtak, édesanyjának két agyvérzése volt, azonban mindez nem tántorította el attól, hogy új célt tűzzön ki maga elé: 2016-ban paralimpiai aranyérmes legyen a 6-os kategóriában. 2014-ben szintén mozgássérült kedvese feleségül vette, megnyerte a világbajnokságot, első lett Európában, s a néha már elviselhetetlen fájdalmak ellenére nap mint nap edzett. A paralimpián ellenfeleinek annyiból volt jobb helyzetük, hogy valamennyien képesek bot nélkül is menni, míg Paović, amikor odaáll az asztalhoz, és leteszi a botot, akkor nem tud mozdulni, a labdát is labdaszedők viszik neki oda. Ilyen hátrányból indulva is Paović volt a torna főesélyese, s ezt be is bizonyította, az elődöntőben 3:1-re nyert az ukrán Litovcsenko ellen, a döntőben pedig játszmaveszteség nélkül győzte le a német Grebét.

Az olasz Alex Zanardi 2001. szeptember 15-én a németországi Lausitzringen súlyos balesetet szenvedett: életveszélyes állapotban szállították kórházba, ahol a gyors beavatkozásnak köszönhetően az életét meg tudták menteni, de mindkét lábát amputálni kellett. A műtétek után még indult a túraautó-vb-n is, majd kézzel hajtott kerékpárra váltott. Zanardi, akinek a neve a Formula-1-et kedvelők körében lehet ismert, 49 évesen, egy nappal a 2001-es balesetének 15. évfordulója előtt szerezte meg Rióban harmadik paralimpiai aranyérmét: az országúti kerékpárosok versenyében végzett az időfutamverseny első helyén.

Sandra Paović igyekszik az egész asztalt a fonákjával uralni, s ha lehet, akkor hanyagolja a fura tenyeres mozdulatát. A 2009-es tragédia előtt is ugyanez volt rá jellemző. A játéka, az ütései és a győzelem utáni mosolya semmit, az élete azonban gyökeresen megváltozott. Ugyanúgy, ahogy korábban a szerbiai és a magyarországi paralimpiai éremszerzőké: Surányi László, Borislava-Perić Ranković, Mitar Palikuća, Nada Matić, Nemanja Dimitrijević, illetve Osváth Richárd, Krajnyák Zsuzsanna, Sors Tamás, Pap Bianka, Tunkel Nándor, Csonka András, Dani Gyöngyi, Veres Amarilla, Suba Róbert, Pálos Péter, Tóth Tamás és Konkoly Zsófia. Ők azok, akikre méltán lehetünk büszkék, akiktől tanulhatunk, hogyan kell reagálni egy, az egész életet befolyásoló változásra. De nemcsak ők, hanem valamennyi, a vasárnap este fejeződött paralimpián részt vett sportoló jelesre vizsgázott akaratból és elszántságból.