Ha negyed évszázaddal ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy valaha is élvezni fogom a képregények filmes feldogozásait, valószínűleg diplomatikusan, de határozottan küldöm el melegebb égtájakra, mert a sötét lovag képregényes kalandjainak kedvelőjeként, a kezdetekben jómagam is nagyot fújtam Batman történetének Tim Burton-féle megközelítésére, s ekkor még keménykötésű képregénykedvelőként nem is sejthettem, hogy a Joel Schumacher által elkészített harmadik, illetve negyedik résztől napokig álmatlanul forgolódok majd, s azon rágódom, hogy miképpen lehet ennyire elrontani egy ilyen zseniális szuperhős kalandjait.
Ismerőseim manapság gyakran szóvá teszik, hogy szinte egy hónap sem múlhat el egy-egy, gyermekkorunkban kedves képregényhős kalandjainak a megfilmesítése nélkül. Pedig a kilencedik művészetként a filmmel való összefonódása korántsem új keletű. Lényegében az első képregényfilmet már 1941-ben bemutatták, igaz a Marvel Kapitány kalandjai című történetet szombat délelőtti sorozatként, gyerekeknek vetítették, s ez a trend egészen a hetvenes évek kezdetéig megpecsételte ezt a stílust, függetlenül attól, hogy tíz évvel később, a Superman és a vakondemberek című történet formájában elkészítették az első egész estés játékfilmet is. Gondolom, hogy mondani sem kell, hogy túlnyomórészt rendkívül alacsony költségvetésű filmek voltak ezek, amelyekben nevetséges latexruhába bújt szuperhősök püfölték el a fránya gonoszokat, s mentették meg a világot egy óriási veszedelemtől. Valamilyen szinten a Tim Burton és Joel Schumacher-féle Denevérember-filmeknek is az volt a legnagyobb problémája, hogy a kicsit is magára adó néző képtelen volt azonosulni a szándékosan a képregények elemeit felvonultató, túlzottan lebutított, komikus történettel, és még az akkori körülményekhez mérten is szánalmas vizuális effektusokat sem élvezte. Pedig a Denevérember a nyolcvanas és kilencvenes években elkészített kalandjai előtt Superman, Christopher Reeve-vel a főszerepben 1978-ban kikövezte a felnőtteknek szánt képregényfilmek útját, amelyek nemcsak a jó és a gonosz örökös harcáról szólnak, hanem karaktereik is jóval összetettebbek lettek, nem beszélve arról, hogy a történetben társadalmunk legégetőbb kérdéseit is boncolgatni kezdték (X-Men sorozat, Watchmen: Az őrzők).
A képregény-feldolgozások dömpingjére panaszkodók túlnyomó része egyébként arról az apróságról is hajlamos megfeledkezni, hogy nemcsak a DC Comics és a Marvel képregény-univerzum hősei körül forog a világ. Tény, hogy szimplán a biztos anyagi siker reményében ezeknek a kalandjaihoz nyúlnak előszeretettel a filmstúdiók, de mindenképpen meg kell említeni olyan nagyszerű, s cseppet sem kommersz képregények feldolgozásait, mint a film noir elemeit felidéző A kárhozat útját (Road to Perdition) Tom Hanksszel, Jude Law-val, Paul Newmannel és Daniel Craiggel a főszerepben, a Frank Miller képregényéből készült Sin Cityt, vagy pedig a thermopülai csatát megelevenítő 300-at, s mindenképpen ezek sorát erősíti Alan Moore sajnos nem is olyan távolinak tűnő, disztópikus jövőben játszódó V mint vérbosszú (V for Vendetta) című képregények adaptációja. Ezek az alkotások bizonyítják, hogy azonkívül, hogy a képregényt méltán tekintik a kilencedik művészetnek, kiemelt helyük van a filmek világában is.
