Satrinca

Szecsei Szabolcs

2016. június 26., 20:55

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Csak a felső utcába forduljanak, ahogy beérnek a faluba, látni fogják, hogy édesanyám az utcán legelteti a libákat, ott a mi házunk – kaptuk a direkciókat Birinyi Margittól, a satrincai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnökétől, ahogy a település irányába közeledünk. Kétszemélyes stábunkból egyikünk (e sorok írója) nem igazán érti meg elsőre a kapott információkat, azonban egy húsz perces – rossz kanyar indukálta – kitérő után, végre elhaladunk a helyiséget jelző tábla mellett, majd egy útkereszteződéshez érünk. Csakugyan, pontosabb tájékoztatást nem is kaphattunk volna: a főút két kisebb utcára ágazik le, az egyik a dombra felfelé, a másik pedig a partnak igyekszik. A két utca között közvetlenül a temető található, mögötte pedig a harmadik, vagyis a középső utca.
– Ugye, gyorsan megtalálták? – kérdezte mosolyogva Margit, miután kiszálltunk a kocsiból.

„HA MI NEM ADJUK ÁT A FIATALOKNAK A STAFÉTÁT, AKKOR SENKI...”

– Az egyesületet 2008-óta vezetem, elődöm, Vicsek Vali akkor hagyta abba. Régebben sokkal színesebb volt a művelődési körünk, táncosaink is voltak, mára azonban a gyerekek megnőttek, szétszéledtek külföldre vagy a városokba, vagy családot alapítottak. Azóta csak a kórus maradt meg, egy férfi és öt asszony.

A katolikus templom, amely a pravoszlávval osztja meg az udvart (Fotó: Ótos András)

A katolikus templom, amely a pravoszlávval osztja meg az udvart (Fotó: Ótos András)

Ennek ellenére igyekszünk minél aktívabbak lenni, az idén is felléptünk a Durindón, a zsűritagoktól megtudtuk, hogy jól szerepeltünk, a hivatalos eredményeket azonban majd postán küldik. Dobradó, Satrinca és Maradék egyetlen autóbusszal utaztak el – magyarázta az elnök, amikor a falu művelődési mindennapjairól kérdeztük.
– Amikor táncosaink is voltak, akkor 2007, 2008 és 2009-ben volt a legsikeresebb az egyesület és maga a tánccsoport is, aztán kicsit lelassult a munkatempó. Meg kell hagyni, ma is vannak fiatalok és gyerekek, akiket érdekel a néptánc, viszont nem pályáztunk a múlt években semmiféle támogatásra, így nehéz volt koreográfust finanszírozni. Az idén végre pályáztunk, így nagyon reméljük, hogy ismét megkezdődhet a táncos foglalkozás, mert mint mondtam, van érdeklődés iránta – ecsetelte alanyunk a falu kulturális mindennapjait.
Hasonlóan nyilatkozott Sütör Mária is, aki a kórus tagja.
– A lehetőségekhez mérten elég aktívak vagyunk, azonban az egésznek csak akkor lenne értelme, ha a fiataloknak is átadhatnánk a dolgot, akik azért annyira nem érdekeltek ebben. Igaz, táncolni szeretnének, csak nincs koreográfusunk. Tánctanárunk több is volt, Újvidékről, Topolyáról és Bácsfeketehegyről, ők foglalkoztak a gyerekekkel és velünk is, akkor rendszeresen jártunk mindenhová. Mostanra már csak mi idősek maradtunk, ha pedig így marad minden, akkor velünk ér véget a falu művelődési élete. Ez szomorú, pedig néhány fiatalnak volna kedve továbbvinni a foglalatosságot. Az unokám is például nagyon szívesen játszana itt a zenekarban – magyarázta Mária, udvarának hűvös kerti kiülőjében.
– Zenekar jelen pillanatban van, csak nem teljesen helyi, ugyanis a dobradói, satrincai és maradéki muzsikusok álltak össze – szúrta közbe Margit, aki lapunkkal tartott, hogy bemutassa a falut. – Ez nem rossz ötlet, mivel a faluk közötti együttműködést a művelődési egyesületek is átvehetnék, akkor nagyobb ének- és tánccsoport, valamint zenekar is lenne. Szükséges, hogy többen legyünk. Nem nélkülözhetünk szakembert sem, aki összefogja a csoportot. Amikor koreográfusaink, szakavatott hagyományápolóink voltak, akkor jól ment a munka, ők tartották össze a csapatot. Pályázni kellene támogatásokra, csak az is nehézkesen megy, sok a papírmunka. Nekem internetem sincs a faluban, most a gyermekeimre kell várnom, hogy segítsenek a dolgok elintézésében – fejezte be Margit.
– Míg volt aki ráncba szedjen bennünket, aktívak voltunk, több helyen is jártunk, felléptünk több szemlén is, a Gyöngyösbokrétákon, a Durindókon, a helyi szerémségi hagyományőrző rendezvényeken, Újvidék környékére és a helyi satrincai libaszemlén is, ahol finom libapaprikást főznek – szólt közbe Mária.

„MÍNUSZ, HA A KICSI NEM BESZÉLI AZ ANYANYELVÉT”

Szerémségben Dobradón és Satrincán már csak az idősebb korosztály beszél magyarul. A déli végeken nagyon kevés az olyan fiatal és gyerek, aki magyar iskolába járt volna. Satrincát a szerémségi magyar szórvány egyik bástyájaként említhetjük, mégis, jobbára már csak az idősebb korosztály beszél magyarul.

Satrincai bejárat (Fotó: Ótos András)

Satrincai bejárat (Fotó: Ótos András)

Míg az egyik pontról a másikra autóztunk, alanyainktól megtudtuk, a falu három nagyobb utcából áll, a felsőből, a középsőből és az alsóból. Az elsőben és az utolsóban vannak az újabb házak, a középsőben a régiek, amelyekben jobbára megözvegyült idős asszonyok és férfiak élnek. A pravoszláv és a katolikus templom is itt található, egy udvarban, csak az egyik az alsó utca irányába, a másik pedig a középsőre néz. Az iskola, a helyi közösség irodája, az ifjúsági otthon és a művelődési egyesület (amely a helyi vadászegyesülettel osztja a termet) mind egy épületben található. Az alsó utcában van a már pár éve működő tájház, ahol van egy nagyobb színpad is, amely ugyanakkor a libaszemle színhelye is.
Pár évvel ezelőtt termálforrásra bukkantak a falu közelében, de anyagiak hiányában nem aknázták ki a természeti lehetőségeket, így a fejlesztés leállt. A település ennek ellenére meglehetősen aktív, a tikkasztó nyári napon a falubeliek nagy erővel végezték a nyári munkálatokat, egymást kerülték a traktorok, robogtak a motorbiciklik és az autók.
A kis faluban megközelítőleg 365-en laknak, az itteniek tíz százaléka szerb, ennek ellenére a gyermekek szerbül tanulnak az iskolában, összevont osztályokban, elsőtől negyedikig. A felső osztályokat jobbára a szomszédos Ürögön járják ki, szintén szerb nyelven. Ez kicsit keresztbe is tesz az itteni művelődési életnek.
– Mivel a gyerekek többnyire csak szerbül beszélnek, ezért annyira nem is érdekli őket, hogy aktívabban részt vegyenek az egyesület munkájában és a művelődési mindennapokban. Persze, nyelvápolási programok indításáról is már többször esett szó. Éppen a napokban voltak itt a tartományból, hogy rábírják a szülőket, Ürögre írassák az elsős kicsiket, ugyanis ott elsőtől negyedikig van magyar oktatás, viszont a szülők annyira nem támogatják az ötletet. No, nem azért, mert nem szeretnék, hogy a gyerekek beszéljék az anyanyelvüket, hanem egyszerűen túl korainak tartják, hogy a gyerekek már ilyen korán elszakadjanak otthonaiktól. Túl fiatalon kezdenének utazni, négy évig Ürögre, aztán pedig Újvidékre a felső osztályokba – mesélte Margit, aki megjegyezte, valamikor régen a faluban is volt teljes magyar nyelvű oktatás, azonban már az ő gyerekei is szerbül jártak iskolába, azzal, hogy magyar nyelvet is irodalmat is tanultak.

A kis faluban lépten-nyomon libába lehet botlani (Fotó: Ótos András)

A kis faluban lépten-nyomon libába lehet botlani (Fotó: Ótos András)

– Ez azért nem volt elég, a gyerekeink megtanultak írni és olvasni, de a nyelv használatát itthon sajátították el. A templomban horvát nyelven prédikál a pap, aki Ürögről jár ide misézni. Páran az asszonyok közül ennek ellenére az énekeket magyarul éneklik a miséken és a temetéseken is – hallottuk Margittól.
– A szomszédságunkban a nagyszülők magyarok, az unokák pedig csak szerbül beszélnek, annak ellenére, hogy mind a két szülő magyar. Igaz, mostanra már elég jól beszélik és megértik a gyerekek a magyart, de azért az hatalmas mínusz, ha a kicsi nem beszéli a saját anyanyelvét – kapcsolódott be a beszélgetésbe Birinyi János, Margit férje, nyugdíjas, termelő.
– Nekünk három gyermekünk van, az egyik lányunk Újvidéken él, szerb férje van, a gyerekek magyar óvodába járnak, mindkét nyelven beszélnek, az apjukkal szerbül, az anyjukkal magyarul. A múltkor voltak a másik nagyszülőknél Trstenikben, ahol voda helyett vizet kértek, a nagymama pedig egészen addig nem értette, hogy mit szeretne a kicsi, ameddig az el nem vette a poharat és úgy mutatta. Másik lányunknak magyar férje van, habár ő gyerekként nem igazán volt hajlandó magyarul beszélni, mert akkoriban többen is kiközösítették azokat a szerb gyerekeket, akik magyarul beszéltek. Hanyagolta is az anyanyelvet, egészen a természettudományi egyetem befejezése utánig, ugyanis amikor munkába akart állni, akkor felajánlották neki, hogy magyarul is adjon elő. Azóta már tanúsítványa is van arról, hogy magyarul is tarthat órákat. Mint mondta, az elején nehezen ment, de mostanra belerázódott – mesélte János.

MEZŐGAZDASÁGBÓL (ITT IS) NEHÉZ MEGÉLNI

A faluban jobbára mezőgazdasággal foglalkoznak, hiszen kisvállalkozások, vagy más cégek nincsenek Satrincán. Birinyi János azonban rámutatott, a földművelés és az állattenyésztés sem problémamentes.
– Szinte mindenki tudja, aki kicsit is követi, hogy komoly pénztelenségben vannak a termelők. A faluban mégis, mivel a mezőgazdaságról van szó, segítenek magukon az emberek, no de elég kimérten csurran-cseppen valami, mert az utóbbi időben úgy tűnik, hogy a szerbiai mezőgazdaság többet lép hátra mint előre. Nagyobb haszon nincs sem az állattartásból, sem a földművelésből. A szomszédban egy tejtermelő vezet gazdaságot huszonvalahány tehénnel, viszont ő is arra panaszkodik, hogy nincs profitja.

A középső utcában vannak az öregebb házak (Fotó: Ótos András)

A középső utcában vannak az öregebb házak (Fotó: Ótos András)

Errefelé nagyobb birtokok sincsenek, mert nincs is nagyon rá pénz. A gyerekek általában a szüleik munkáját, gazdaságát viszik tovább, ha itt maradnak, de nincs esélyük arra, hogy fejlesszék. Emiatt sokan el is hagyták a falut, megkapták a kettős állampolgárságot és külföldön próbálnak szerencsét. Igaz, hogy itt hagyják a szülőföldet, de a megélhetésükről van szó. Ennek ellenére mégis van aki itt marad, habár csak annyit bír keresni az ember, hogy ne haljon éhen. Jobbára szezonmunkák vannak a faluban és a környéken is – hangzott el.
– A legtöbben gyümölcstermesztéssel és kertészettel foglalkoznak, de többen járnak Ópazovára, Újvidékre, Ürögre, Inđijára. A fiatal lányok közül például többen is a textilgyárakban, varrodákban dolgoznak – húzta alá János udvara hűvös teraszán.
Tehát, mint mindenhol, Satrincán is a megélhetésre panaszkodnak a gazdák.
– Látják, körbe ölelik a földek a falut, viszont a legtöbb esetben az ember szinte csak azért gürcöl, hogy a pozitív nullán maradjon, ha átadja a terményt. Hatalmasak a befektetések, üzemanyag, vegyszerek, magok, munkadíjak... Amikor a végén az ember elvégzi az elszámolást, rájön, hogy szinte alig keresett valamit. Éppen ma adtam át a szójámat, mondták is, pénzt addig ne várjak, ameddig a felvásárlónak nem sikerül eladnia. Ez is problémás, hiszen nem lehet tudni, hogy ő is hogy fizet majd, és mennyit keres rajta. Persze, az átadás és az átvétel mindig könnyen és gyorsan megy, de amikor a pénzhez és a kifizetéshez érünk, a gazda az egyetlen aki hangoskodik, a többiek pedig ott is vakarják, ahol nem is viszket – magyarázta János, aki tizennyolc hektáron termel szóját, kukoricát, árpát és búzát, valamint egy kisebb gyümölcsöst is fenntart, jobbára a családja részére.
– Úgy vagyok vele, hogy ha nagyobb a hozam, adok el belőle, ha pedig kisebb, szétosztom a családban. A végeredmény szinte ugyanaz – mondta János nevetve a viccesnek nem éppen mondható igazságot.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége