2021. január 19., kedd

A Kistehéntől a buta képű kutyáig

A törökkanizsai származású Igor Lazin grafikus már a kilencvenes évektől Budapesten él és alkot. A legnagyobb sikert eddig a Sziget Fesztivál Kistehenével aratta, legutóbb pedig azzal került a magyar főváros művelődési életének fókuszába, hogy Dolák-Saly Róbert költő, zenész, humorista az ő rajzait választotta legújabb verseskötetéhez, amely Én vagyok a kedvenc állatom címen látott napvilágot a közelmúltban.

Igor a kilencvenes évek békétlen jugoszláviai eseményei miatt vette nyakába a nagyvilágot. Itthon Újvidéken élt és dolgozott, a többi között a tévénél, de több kiadványban is megjelentek rajzai, grafikái. Budapesten animációs filmeket készített, képregényeket rajzolt, gyerekkönyveket illusztrált, reklámszakemberként dolgozott.

Az interjúra Budán az egyik bevásárlóközpont könyvesboltjában tudtam rábírni éppen Dolák-Saly könyvbemutatója előtt, amelynek egyébként vendége és rögtönzött moderátora is Igor volt.

Belgrádban belsőépítészetet tanultál, dolgoztál-e az ott megszerzett diplomával, vagy már akkor a grafika, az animáció foglalkoztatott jobban?

– Nem dolgoztam, de próbálkoztam néhány dologgal. Visszatértem Törökkanizsára, majd a magyarkanizsai Keramikában lehúztam egy évet, amit nagyon untam, és akkor az első feleségemmel úgy döntöttünk, hogy Újvidékre költözünk. Ott a tévénél díszlettervezőként dolgoztam, közben illusztráltam a Mézeskalács néhány számát is, illetve más gyereklapokat. Akkor szólt közbe a háború.

Hogy emlékszel vissza a kezdetekre, az első budapesti lépésekre immár több mint két évtized távlatából?

– Nagyon érdekesek, izgalmasak egy kicsit bizonytalanok is voltak az első napok. Úgy is mondhatnám, egy kicsit balkáni kifejezéssel, hogy tiszta „rokenrol” volt az egész.

A Tudósok együttes tagjaival, főleg drMáriással és a többiekkel társalogtunk. (drMáriás, alias Máriás Béla, a Tudósok együttes frontembere újvidéki származású avantgárd író, festő, zenész). Talán egy kicsit idegesek voltunk, otthon háború volt, és nem tudtuk, mikor, hol kötünk ki, mi is lesz velünk. Egyszerűen nem tudtuk felfogni mi és miért történik az, ami történik Szerbiában, illetve akkor még Jugoszláviában. Próbáltunk megismerkedni a budapesti – elsősorban – éjszakai élettel. Akkoriban működött itt egy klub a Tilos az Á, ami nagyon hasonlított a belgrádi Akademijához. Ott gyűlt össze az avantgárd fiatal alkotók többsége, és szinte minden mai ismeretségem onnan ered.

Hogyan csöppentél bele azután az animáció világába?

– Körülbelül egy év éjszakai klubélet után, vagy közben, egyszer Béla említette Varga Csaba filmrendező nevét, és ajánlotta, hogy jelentkezzek nála. (Varga Csaba, Balázs Béla-díjas filmrendező, a szerző megjegyz.) Csaba nagyon jó fej volt, és rengeteget segített azokban a napokban. Fázisrajzolóként kezdtem nála dolgozni a Bestiák című filmjében 1993-ban, majd ahogy tanultam, animátor lettem. Majd következtek a filmek, a Az agy és egyebek, avagy mi történik, ha az ajtók záródnak, amiben kijött belőlem mindaz az undor, amit a háborús történések kiváltottak bennem, ezzel tulajdonképpen le is zártam bizonyos fokon magamban ezt a problematikát.

Később már más jellegű filmek irányába fordultam. Következtek az Amazing Animals, az Egy nap kakas nélkül, a Kis tehén, a Hilda története, majd a Kis karácsonyi probléma, illetve a Mali Pera történetekből néhány animációs film, a 1 Day Off, a A kutya és a nyúl és egyéb rövidfilmek ebben a műfajban.

Időközben könyveket illusztráltál, illetve reklámokat is készítettél. Meddig tartott a reklámos időszak, és most mivel foglalkozol?

– Igen, volt egy stúdióm, de körülbelül tíz év után megelégeltem, mondhatnám, egy kicsit megundorodtam az animációs munkától, a reklámoktól és az utóbbi három évben már csak az illusztrációs munkára koncentrálok. Igaz, most nemrégiben megkeresett egy magyar rendező, aki egy második világháborús témáról készít filmet, egy tízperces animációs film lesz, úgy látszik, mégsem tudok teljesen elszakadni ettől a világtól, pedig egyre nehezebben viselem ezeket az egókat az animátorok részéről, közben kicsit meg is öregedtem, és megszoktam már azt, hogy egyedül vagyok otthon és rajzolgatok.

Hogy kerültél kapcsolatba Dolák-Saly Róbert verseivel, hogy kaptad meg a kötet illusztrálási munkáját?

– Mondhatni, ezt is véletlenül. Természetesen ismertem már korábban is Robi munkásságát, zenéjét, humorát, és olvastam néhány versét is, de őt személyesen nem. Hallottam, hogy keres egy olyan illusztrátort, aki hozzá hasonlóan látja a világot. Nem tudom pontosan, hogy hány jelentkező közül választotta ki az én munkáimat, de örülök neki, hogy végül is engem bízott meg vele. Ahogy mindinkább megismerem őt személyesen is, nyilvánvaló, hogy tényleg hasonlóképpen látunk dolgokat, gondolkodunk a világ dolgairól. Az állatfigurákat is igyekeztem egy kicsit esetleneknek, butácskáknak, de éppen ettől szimpatikusnak és kedvesnek ábrázolni. Munka közben, ugyanúgy, mint Robi én is még közelebb kerültem az állatok világához.

További terveid, útirányok, maradsz Budapesten, gondoltál esetleg a visszaköltözésre?

– Szeretnék egyszer egy saját könyvet kiadni, amelyet én írok, de erről még korai lenne beszélni. Egyelőre mindenképpen itt Budapesten maradok. Próbálkoztam néhány éve a visszaköltözéssel, de már nem ment. Mások már a viszonyok, az emberek, a szabályok. Hozzászoktam az itteni élethez, ahhoz, hogy tartják magukat a megbeszélt dolgokhoz, a szerződésekhez, időben fizetnek, tartják magukat a megállapodásokhoz. Néha eljátszom azzal a gondolattal, hogy esetleg más országban is kipróbáljam magam, de most a gyerekek miatt egyelőre ez nehéz döntés lenne. Ha mennék valahova, az nagyon messze lenne, talán Új-Zéland vagy Ausztrália, ahol talán el lehetne felejteni mindent, ami ezen a vidéken történt, de ezt azért nagyon meg kell fontolnia az embernek. Haza, Törökkanizsára azért természetesen rendszeresen járok. A Tisza mellett nőttem fel, és azért ott mindig jó egy kicsit lecsendesedni, átgondolni az élet dolgait.