A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület jövőre ünnepli fennálásának 40. évfordulóját. Ebből az alkalomból az egyesület illetékesei úgy döntöttek, hogy az előző évek gyakorlatától eltérően – amikor a polgárok szavazhattak az év madarára – az év madara a túzok legyen, amely egyúttal a szervezet jelképe is.
Hajdan ez a madár egész Európa síkságait benépesítette, míg ma kezünk ujjain is megszámolhatóak a helyek, ahol még megtalálhatók kisebb populációi. Németországban, Berlin közelében a Spree folyó rétségein él néhány tucat; Lengyelországban Poznan környékén; a Marchfelden Bécs és Pozsony között mintegy 50–60 darabot tartanak nyilván; Szlovákiában Komárom környékén van mintegy 100 darab. Romániában van a második legnagyobb populációja, amelyet 2200 darabra becsülnek. A legtöbb Magyarországon él, az ottani állomány a külön törődésnek és a mesterséges szaporításnak köszönhetően meghaladja a háromezer madarat. Nálunk Bánátban még előfordul a túzok, de a fokozott védelem és vadászati tilalom ellenére is számuk folyamatosan csökken.
Gróf Széchenyi Zsigmond szerint „A túzok pedig a magyar puszta emberkerülő, mérföldekre széttekintő, éberszemű vadpókája – bezzeg nem a civilizáció madara! Hanem a magányos pásztoremberé, a szabadban éjszakázó rideggulyáé, az ősidők óta ártalmatlannak bizonyuló bádogkolompé – a csendé, a zavartalanságé, a szélkergette ballangóé, a csalfa délibábé...” Ennél szebben és találóbban talán még senki sem jellemezte a jövő év madarát.
A múlt század ötvenes–hatvanas éveiben még vadászták, azóta már teljesen védett, de jelenleg úgy tűnik, menthetetlen. Nem azért, mert túlvadászták, hanem azért, mert mint faj képtelen lépést tartani az intenzív mezőgazdasággal, az egyre veszélyesebb vegyszerekkel.
Topolya környékén túzokot utóljára 2003 januárjában láttunk rókanász idején. Előző éjszaka nagy széllel jött hóvihar tombolt, a reggel dermesztően hideg volt, de szélcsendes, és Zentagunaras határában hajtottuk a Csík-ér nádasát. Az Engelman-tanya közelében egy szélvédett völgyben levő etetőnél 14 madarat számoltunk meg a havon. Először azt hittük, libák. Csak amikor szárnyra kaptak, és északkelet felé repültek el, láttuk, hogy túzokok voltak.
A múltban Észak-Bácska lankás mezőin élt még egy túzokfajta, a törpe túzok, vagyis a reznek. Gyerekkorom emlékei közt még őrzöm dédapám által elejtett és kitömetett példányának képét. Úgy hiszem, azon a ritka, még élő vadászok egyike vagyok, aki még látott is rezneket, sőt az egyik utolsó lőtt példányát még cipeltem is vagy három dűlőhosszat. Az elejtője Limbek Elemér volt, a zobnaticai határ mentén, a Kislajos-tanya feletti részen kapta puskavégre. Akkor hatéves voltam, és 1959-et írtunk. Azóta a reznek teljesen eltűnt, akárcsak a kitömött példányok is, amelyek molyok martalékává váltak. Maradtak, amit elvenni nem lehet: maga az emlék.
