A bácskossuthfalvai 9+l Képzőművészeti Csoport alapítóinak közös kiállítására invitált a meghívó a Topolyai Múzeum földszinti termébe1, ahol az egykori Topolyai Művésztelep ,,jogutódja”, az Art Gallery tíz éve ad helyet a tárlatoknak. A bácskossutfalvai csoportot 35 évvel ezelőtt Ács József (1914–1990), Benes József, Gyurkovics Hunor, id. Novák Mihály, ifj. Novák Mihály, Petrik Pál (1916–1996), Petrik Tibor, Torok Sándor (1936–2006), Török István és Zsáki István képezte. A meghívó szerint a tárlatot Gulyás József nyitja meg. Meglepődtem, elcsodálkoztam. A Szabadkán élő költő korábban megjelent a városban egy-egy kiállításon, tán még az egykori Topolyai Művésztelepen is megfordult, de milyen kapcsolata lehet(ett) a bácskossuthfalvai csoporttal? Jó alkalom, gondoltam, hogy hosszú idő után találkozzam földimmel, hiszen Palicson együtt éltük meg és át ifjú éveinket. A tárlat helyszínén értesültem, hogy a meghívóba sajtóhiba csúszott. Nem voltam az egyetlen, aki Gulyás Jóskát várta és kereste. Akadtak mások is, akik érdeklődtek utána, feltehetően emlékezve arra, amikor Tóth Ferenc (1940–1980) a hatvanas évek második felében a topolyai gimnázium tanára volt, és Gulyás gyakran megfordult a baráti társaság egyik tagjaként. A kiállítást a bácskossuthfalvai Gulyás László (nyilván kellemetlen lehetett nevének elírása) tartalmas fejtegetéssel ajánlotta a megjelentek figyelmébe. Tehette, hiszen, ha nem is művészként, de mint aki kezdettől fogva napjainkig benne volt, és van az események ,,sűrűjében”.
Gulyás Jóska nélkül – pedig szerettük volna körünkben látni – zajlott le tehát a fontos esemény, minthogy az volt, a félreértés ellenére kellemes hangulatban. A bácskossuthfalvaiak nem először, de most is kitettek magukért. Olyan képválogatást hoztak, hogy örömmel fedeztük fel azoknak a művészeknek négy-négy alkotását, akik megálmodták, sok erőfeszítéssel, a kudarcnak még csak a gondolatával sem kacérkodva létrehozták a 35 éve folyton egyre jobban működő – jó értelemben használom a kifejezést: falusi művésztelepet, amely Hangya András (1912–1988), Ivanyos Sándor (1922–2013), Torok Sándor, a Németországban élő Kerekes László szülőföldjén sarjadt ki, teljesedett be, sok megpróbáltatás ellenére fennmaradt, közben nagy nemzetközi hírnevet és tekintélyt szerzett. Három kontinens tizennégy országából fordultak meg Bácskossuthfalván művészek (hosszú a lista), a náluk megőrzésre maradt alkotások száma pedig meghaladja a kétezret!
Mekkora erőfeszítésbe került/kerülhetett 35 éven át kitartani, az állandó pénztelenséggel küszködve fenntartani, ennek ellenére minden évben megszervezni a művésztelepet, sőt színvonalát még emelni is, arról a még élő alapítók – köztük talán elsősorban a 80 éves id. Novák Mihály, aki kezdettől fogva vezetője és szíve-lelke a művésztelepnek –, valamint azok szólhatnának, akik hozzájuk társultak, a nyomukba szegődtek és tűzön-vízen keresztül velük tartanak.
Még a művésztelep fennállásának 30. évfordulójára (2008) két (magyar és szerb) nyelven, színes fotókkal gazdagon illusztrált, 270 oldalas dokumentum-kiadványt jelentettek meg.
Kellemes meglepetés volt, hogy ehhez, a most kiadott katalógussal együtt, bárki térítés nélkül hozzájuthatott. Ezekből minden megtudható a kiváló művésztelepről, az ott megfordult alkotókról, az eseményekről – még a sajtóban megjelent írásoknak is helyet adtak! –, és a sorokból kiérződik: a bácskossuthfalvaiak egy emberként kiállnak művésztelepükért. Ezt igazolja az is, hogy közben megalakult a Bácskossuthfalvai 9+1 Nemzetközi Művésztelep Barátainak Köre és bejegyzett civil szervezetként működik.
Ennek kapcsán eszembe jutott: idén 60 éve, hogy Topolyán létrehozták a művésztelepet. Lelkes kezdeményezője Ács József volt, az ezzel járó munkának az oroszlánrészét fáradhatatlanul vállalta, és 25 évvel később ugyancsak egyike volt a bácskossuthfalvai művésztelep születése előkészítőinek, s ott bábáskodott. A vajdasági magyar képzőművészeti élet nagyon sokat köszönhet neki, aki más művésztelepek életre keltésében mindig fontos szerepet vállalt és töltött be, alkotásai mellett ezen a téren is maradandót teremtett.
Művésztelepükre, most, fennállásának 35. évfordulója kapcsán is joggal lehetnek büszkék a bácskossuthfalvaiak. Ezzel szemben, sajnos a Topolyai Művésztelepnek a félévszázados fennállásakor (2003), a megemlékezés helyett, gyakorlatilag, a megszűnését kellett megérnie. A helyébe lépő Art Gallery, melynek vezetője Zsáki István topolyai festőművész, minden törekvése ellenére sem képes betölteni az egykori művésztelep csendes megszűnésével keletkezett hatalmas űrt. Rendszeresen vannak kiállítások, azokat egy állandó közönség látogatja, az utóbbi négy-öt évben, ősszel, a Topolyai-tó partjára meghív, és egy napra vendégül lát néhány művészt is, akiknek azonban kevésbé gazdag élményekben lehet részük, mint az egykori Topolyai Művésztelep téli és nyári táborozásain részt vett alkotóknak volt a Zobnatica birtok közelében, a Betyár-völgy feletti dombtetőn. A Betyár-völgyet, minthogy a Bács-ér medrében gátat emeltek, azóta elöntötte a víz, helyén alakult ki a Topolyai-tó. Újabban szó van róla, hogy a Topolyai Művésztelep egykori szálláshelyét felújítják,2 ezért bízunk benne, hogy a Topolyai Művésztelep Főnix madárként hamvaiból újraéled s lészen, mint anno: sokszínű, mozgalmas élettel teli.
Gulyás László kitért arra is, hogy több mint kétezer alkotás van a bácskossuthfalvai művésztelep tulajdonában. Nem semmi! Egykor hasonló számot emlegettek a Topolyai Művészteleppel kapcsolatban is. Az eltelt évtizedek során azonban sok alkotás, akárha lába kelt volna, ,,ismeretlen irányba és helyre távozott”.3 Főképpen a legértékesebbek. Néhány Konjović-alkotás is, köztük A részeg Topolya. Alapos, szerteágazó utánajárással lehetne talán a nyomukba szegődni. Erre azonban nem volt meg soha a hajlandóság, az akarat, az elhatározás és a próbálkozás sem. A Topolyai Művésztelep tulajdonában levő alkotásokat valamikor a vállalatok és intézmények elismervény ellenében ,,kölcsönvehették”. Egy ideig még minden év végén volt ellenőrzés (leltár) is. Idővel ezek felületessé váltak, sőt el-elmaradtak. A bekövetkezett általános társadalmi változások hozta helyzet erre is ,,hatással” volt. Vállalatmegszűnés, tulajdonosváltás stb. folytán az ilyen ,,kinnlevőség” javarésze lekerült az irodák falairól. Ma már bottal üthetik a nyomát. Néhány helyen találkozni még akkoriban kölcsönadott festményekkel, ami meg raktáron van, mennyiségét és értékét tekintve csak ,,árnyéka” a korábbinak.
A Topolyai Művésztelep 60 évvel ezelőtti megalakítása kapcsán, Újvidéken reménykeltő retrospektív kiállítás nyílt a Képzőművészeti Galériában.4 Az egykori eseményről, méltó módon, Topolya is megemlékezik egy tárlattal, amely szeptember 6-ától a hónap végéig látogatható a múzeumban. Tíz évvel ezelőtt a Topolyai Művésztelep félévszázados fennállásakor Bela Duranci, a kiváló szabadkai művészettörténész, a tőle megszokott sziporkázó stílusával – kis történeteket is beleszőve, sok adatot felsorakoztatva – máig emlékezetes előadást tartott. Még jó, hogy jelen volt egy újságíró, aki a hallottakat lejegyezte és a Magyar Szó közre adta azt (N.[agy] K.[lára] Bela Duranci előadása Topolyán – A vajdasági művésztelepi mozgalom fél évszázadának jelentőségéről és hatásáról. Kilátó, XIII. évfolyam, 41. szám. 2003. október 11., 12. 27. o.), átmentve ezzel az értékes fejtegetést és gondolatfűzért az utókornak.
Az elmúlt időszakban időről időre felvetődött a kérdés: miként lehetséges, hogy az ország első művésztelepe megalapításának a gondolata Topolyán született, mégis Zenta valósította meg? Suttogva bár, de szűk körökben már akkoriban az a fáma járta, hogy ehhez köze volt Nagy Józsefnek (1921–1969), aki korábban Zentán volt községi párttitkár, de egy baklövése miatt a felsőbb pártvezetés úgy látta jónak, hogy áthelyezzék Topolyára, ugyancsak a vezetés első emberévé. Mindenható községi párttitkárrá tették, mindezt azért, hogy a zentaiak felháborodását valamelyest csitítsák, a ,,tekintélyén” esett csorba idővel kiköszörülődjék. Ács József akkoriban már javában azon munkálkodott, hogy Topolyán összehozza a művésztelepet, amire korábban, már 1914-ben, majd tíz évvel később, 1924-ben voltak kísérletek. Ács József váratlan áthelyeztetésével a Tisza-parti városba, a zentaiak valamelyes kiengesztelődését várta a vezetés. Sikeres volt-e ez vagy sem, ez újabb kérdés. Topolyáról Újvidékre vezetett a párt felsőszervei döntéseinek keménykezű terepi végrehajtójának az útja, a tartományi parlament alelnöke lett, közben köztársasági és szövetségi képviselői feladatokat is ellátott, végezetül a köztársasági kormány egyik államtitkáraként tevékenykedett egészen a Mostárnál bekövetkezett közlekedési balesetben bekövetkezett haláláig. Később Topolyán utcát neveztek el róla, amit néhány évvel ezelőtt Szent István névre változtattak. A korábbi utcatáblákat azonban nem szedték le.
Ács az új helyzetben azonnal felismerte a lehetőséget régen dédelgetett álmának valóra váltására és Tripolsky Gézával (1926–2002), a helyi múzeum igazgatójával közösen rövid idő alatt nyélbe ütötte az ország első művésztelepet. Így volt, nem így volt? A kiszivárogtatott szóbeszédet azóta sem cáfolta meg senki, inkább burkoltan megerősítették. Ezt sejtette, és látszott alátámasztani Vadócz Lajosnak – már csak, mint nyugdíjasnak – többszöri tapintatos utalása is. Amikor még Topolya járás volt, nyolc évig volt járási elnök. Nyugdíjaztatása után, az 1960-as években, a topolyai motelban, úgymond, ,,törzsasztalt tartott”. Minden délelőtt 9 óra körül volt a jelenése, hogy elfogyassza délelőtti szokásos fekete kávéját. Soha nem volt egyedül az asztalnál. Mindig kisebb-nagyobb társaság vette körül, olykor már annyian, hogy nem is jutott mindenkinek ülőhely. Ezeken a délelőttökön egyesek jöttek, mások mentek, változtak a tereferélők, csak Lajos bácsi maradt – a déli harangszóig. Akkor felkerekedett és a községházának átelleni, főutcai házába vitt az útja. Mindig szóval tartotta hallgatóságát, részletet mondott el életéről, munkájáról, járási népbizottsági elnökösködésének időszakáról és eseményeiről, meg emberekről. Az újságírók körében népszerű volt. Ha Topolyán jártak, vagy csak átutaztak és tehették, nem kerülték el a motelt, már Lajos bácsi miatt sem, hiszen mindig asztalához invitálta őket, megannyi sztorit és témát szolgáltatva nekik. Később, amikor újra erre vetődtek a ,,lapfirkászok” (ez volt a szavajárása), már hívás nélkül ,,tisztelgő látogatást” tettek nála. Mindenről szó esett ezeken a mindennapos összejöveteleken: múltról, jelenről, de még az ismeretlen jövőről is. Lajos bácsi nyitott, minden iránt érdeklődést mutató és jól tájékozott volt, a világ és a hazai dolgok tekintetében is, s ekkoriban nem rejtette véka alá rosszallását sem. Érthető, hogy valami kapcsán terítékre került a Topolyai Művésztelep is. Ilyenkor sóhajtva jegyezte meg: ,,Oda lett a virágos nyár, Topolya elsőbbsége [a művésztelep megalakításában], mert a [Nagy] Jóska, a szülővárosát [Zentát] szemelte ki. A másik [Ács] Jóskának pedig párthatározattal ezért kellett odamenni.” ,,Ez ellen nem volt apelláta!” – utalt rá később többször az érintett, leginkább borozgatás közben, éppen valamelyik topolyai kiskocsmában. Akkoriban még volt belőlük néhány, egyikbe-másikba, ha útba esett, vagy éppen keresték és ráleltek, szívesen betértek az éppen táborozáson levő művészek. Pedig jó itókából nem volt hiány a művésztelepen. De meg kell érteni, egy falusi kocsma hangulata egészen más, itt a nyelvek, akárha kissé akadozva is, szabadabban közöltek akár rejtett-titkos gondolatokat is.
Az egykori tanítóból rövid idő alatt társadalmi-politikai munkássá avanzsált Nagy József, miként Zentán, úgy Topolyán sem volt éppen népszerű. Még egyes elvbarátai körében sem. A topolyai ,,káderek” elfogadták ugyan a tényt – mi mást tehettek? –, hogy ,,a nyakunkra ültették”, talán éppen azzal a nem kimondott üzenettel, hogy a községben a legfontosabb tisztségre nincsenek megfelelő káderek. Nehéz is lehetett nekik ezt lenyelni és megemészteni. A művészek viszont rendületlenül a ,,szocialista mecénást” látták és tisztelték benne (akadnak, akik azóta is), azt az embert, aki Zenta után egy évre már semmi akadályát nem látta, és kegyes volt rábólintani, hogy Topolyán is legyen művésztelep. Másodikként az országban! ,,A megalapításról szóló határozatot a Bácstopolyai Járási Népfront Bizottsága, valamint a Járási Közoktatási és Kulturális Ügyek Tanács együttesen hozta meg”, 1953. szeptember 22-én megtartott ülésén, öt pontban foglalva össze a tennivalókat, ugyanakkor kinevezte a művésztelep tanácsának hét tagját, Nagy József vezetésével. Helyet kapott benne Ács József, Vadócz Lajos és Dévics Imre (akkoriban a járási népbizottságban a tanügyi és a művelődési titkárság élén állt, később a művésztelep vezetői teendőit is ellátta). ,,Különösen jelentős volt Nagy József elvtárs hozzáállása, nem egy esetben, természetének pozitív türelmetlenségével nemcsak sürgette, de közvetlenül befolyásolta az összes tényezőket.” – olvasható a Topolyai Művésztelepről szóló utolsó, és eddig legteljesebb monográfiában (Ipacs József: A Topolyai Művésztelep húsz esztendeje 1953–1973). S ha már erről ejtettünk szót, említsük meg, hogy e munkát megelőzően, 1962-ben, Dévics Imre a Vajdasági művésztelepek monográfiái címmel induló sorozat első köteteként két nyelven megjelentetett egy összefoglalót (A bácstopolyai művésztelep. Forum Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Novi Sad, 1962), Ács József szerkesztésében. Kiállítás-katalógusoknak, újságcikkeknek azóta se szeri, se száma. Utóbbit illetően Ács József verhetetlen. Sok képzőművészeti írása látott nyomdafestéket a vajdasági magyar lapokban. Áttekintésére elegendő belelapozni Balázs-Arth Valéria 2007-ben, a Timp Kiadónál megjelent kötetébe (Délvidéki magyar képzőművészeti lexikon), amely éppen Ács József címszóval indul. A szerző tíz oldalt szentelt a jeles festőművésznek, ugyanakkor a teljesség igénye nélkül felsorolja legfontosabb közzétett írásait is. Vitathatatlan: ha a vajdasági képzőművészetről, ennek keretében a művésztelepekről beszélünk, Ács József megkerülhetetlen, miként Bela Duranci, Gajdos (Gottesmann) Tibor (1917–1997), Ninkov Kovačev Olga, újabban Balázs-Arth Valéria, nem utolsósorban mindazok, akik a palettát, az ecsetet, a vésőt és a kalapácsot kis időre letették, csak azért, hogy lejegyezzék mondanivalójukat. Ez is óriási jelentőségű hagyaték az utókornak.
Sok lényeges dologról nem tettünk említést. Arról például, amit akkoriban – irodalmi kifejezést véve kölcsön: ars poeticaként úgy fogalmaztak meg: ,,topolyai szintézis”. Ennek eredményeként vannak még a város egyes részein és épületein különféle képzőművészeti alkotások. A Topolyai Művésztelepre meghívott művészek, az itt megfordult jeles vendégek listája, mely hosszú és oldalakra rúg, sokat elárul. Akik itt jártak, vagy többször is visszatértek, tették azért, hogy sajátos atmoszféráját, nem utolsósorban a konyháján elkészült ízes falatokat élvezhessék. Aminek eszmei értéke viszont felbecsülhetetlen, az a néhány emlékkönyv, amelyeket szinte kezdettől fogva kötelezően vezettek, bennük a művészek, a vendégek, köztük színészek, írók és költők szellemes bejegyzései, rajzai stb. egy másik világba engednek bepillantást.
Erről és róluk majd egy másik alkalommal.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
