Nagyot álmodott Brazília. Azt álmodta, hogy hihetetlen gyors gazdasági fejlődéssel jelentős, gazdaságilag és politikailag befolyásos hatalommá válik a nemzetközi életben, de regionálisan is. Ennek a fejlődésnek és hatalomnak az alapja pedig a gyorsan megteremtett sajátos társadalom. Határozott léptekkel, jelentős sikerekkel haladt is afelé, hogy megvalósítsa ezt az álmot. A Munkáspárt jelöltjeként 2003-ban az ország élére került, majd újraválasztott, csak Lula mozgalmi nevéről ismert Luiz Ináció da Silva (akit Obama amerikai elnök a világ legnépszerűbb politikusának nevezett) és utódja, a 2010-ben megválasztott, egykori gerillából lett politikus, Dilma Rousseff irányításával az ország példátlan átalakuláson ment át. (Az utóbbi azzal vonta magára a világ figyelmét, hogy az új pápa megválasztásakor nagyképűen kijelentette: „A pápa argentin, de az Isten brazil.”)
A legszembetűnőbb volt, hogy milyen gazdasági fejlődést ért el: Brazília a világgazdaság hatodik hatalmává vált, megelőzve a világban addig központi szerepet játszó, G8-nak elkeresztelt csoport több tagját, miközben a világ első számú mezőgazdasági és jelentős kőolajexportőre is lett. Ezt úgy érte el, hogy gazdasága évente 6–8 százalékkal növekedett (még a világban már válságosnak számító 2010-ben is 7,5 százalékkal), ennek köszönhetően 2002 és 2011 között nemzeti jövedelme ötszörösére ugrott.
Ennek megfelelően nőtt nemzetközi és regionális súlya is. Tagja lett a világgazdaság irányítására vállalkozó, G20-ra bővült csoportnak, az ő nevével kezdődik az újabban – csúcsértekezleteivel és közös akcióival – mind határozottabban fellépő BRICS (az országok angol nevének kezdőbetűiből: Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) nevű országcsoport neve. Ma már azt követeli, hogy legyen a Biztonsági Tanács állandó tagja. Nagy ambícióval vállalkozott arra, hogy (a WTO-ban a világkereskedelmről folyó tárgyalásokon „a mezőgazdasági szabad piac bajnoká”-nak címét kivívva, a davosi Világgazdasági Fórum vetélytársává nőtt Világszociális Fórum és a Földdel foglalkozó csúcsértekezlet megszervezésével stb.) a fejlődő országok megszervezője és képviselője legyen. Regionálisan pedig arra tett kísérletet, hogy a Dél-amerikai Népek Uniójának (UNASUR) megszerzésével valóra váltsa Latin-Amerika hősének, Simon Bolívárnak (1783-1830) álmát a kontinens egységéről és „az észak-amerikai gyámság alóli felszabadításáról”.
Ezeknek a sikereknek és az az azokra épített ambíciónak az alapja, hogy ez alatt az évtized alatt egy egészen sajátos, alapjában megváltozott társadalmat teremtettek. Az átalakulás nagyságának megértéséhez tudnunk kell, hogy 1940-ben Brazíliában 43 év volt az átlagéletkor és 56 százalékos az írástudatlanság. Ma már az átlagéletkor 70 feletti, és a 7–16 éves gyerekek 97 százaléka jár iskolába. Az igazi változás azonban mégis az, hogy ez alatt az évtized alatt 40–50 millió ember emelkedett fel a középosztályba, miközben a lakosság 12 százalékáról 4,8 százalékra csökkent a nyomorgók aránya. Ennek a sikernek a része nemcsak a gazdasági lendülettel munkához és nagyobb fizetéshez való juttatás, hanem a Lula által bevezetett, Bolsa Familiának elkeresztelt program, amely 12 millió embernek juttatott – az 510 reálos, 203 eurós átlagkereset felének megfelelő – szociális segélyt. De a társadalom átalakításának része a tömegek politikai aktivizálása, a közvetlen demokrácia bizonyos formáinak – például a polgárok tanácsainak – a megteremtése is.
Az álomnak vége – a Le Monde ezzel a címmel számolt be az országon végigsöprő nagy arányú tiltakozásról, tüntetésekről. Mindjárt hozzá is fűzte megállapítását, amelyről úgy vélte, hogy meg is magyarázza a történteket: „Az emberek megértették, hogy reformok nélkül nem tarható a fejlődés.” Még egyszerűbb magyarázatot talált a Nouvel Observeteur, amikor azt írta, hogy ez az ára a „mindenáron való fejlődésnek”. A valóságban azonban a világsajtó tanácstalan maradt: sehogyan sem tudta felfogni, honnan ez a nagy elégedetlenség egy ilyen, alapjában még mindig sikeres országban. (Brazíliában lelassult a gazdaság, de ismeretlen volt a legtöbb európai országra jellemző visszaesés, és 2013-ban már ismét az európai növekedésnek a többszörösét érik el.) Az történt ugyanis, hogy a tiltakozás csúcspontján 400 városban kétmillió ember vonult az utcákra, és a lakosság 75 százaléka helyeselte a tiltakozást. Közben a hullámot egy aránylag jelentéktelen esemény indította el: Sao Paulóban 3 reálról 3,5 reálra emelték a villamosjegy árát.
Az elégedetlenség ilyen feltörésének van egy objektív és egy szubjektív oka. Az objektív ok, hogy a gyorsan fejlődő országok mindegyike lendületét sokban annak köszönheti, hogy a költséges európai jóléti állam helyett olcsó államot akart teremteni. (Brazília költségvetésének csak 4 százalékát költi az egészségügyre, 3 százalékát az oktatásra és 0,7 százalékát a közlekedésre.) Amíg Európában a költségek lefaragása váltja ki a tiltakozást, a brazilok a jóléti államot követelik. A szociális segélyeket nem akarják kifogásolni, de azzal már szembeszállnak, hogy nem az általuk várt célokra, hanem stadionokra, a labdarúgó-világbajnokság és az olimpia szervezésére megy el a pénz. A szubjektív ok pedig az, hogy a középosztály már új státusának megfelelően akar élni. Általában a jelszó: „Az én nemzedékem többet érdemel, mint amennyit a politikusok adnak.” A konkrét követelés pedig a 40 órás munkahét.
