Slavko Ćuruviját, a Dnevni Telegraf című lap tulajdonosát 1999. április 11-én gyilkolták meg annak a lakótömbnek a bejáratánál, amelyben lapja marketingosztálya működött. Az ügyet a mai napig nem derítették fel.
Ivan Stambolić, a szerb kommunisták egykori magas rangú tisztségviselője, Milošević egykori közeli munkatársa, mentora és jó barátja 2000. augusztus 25-én tűnt el. Holttestét a Fruška Gorán találták meg 2003-ban, a Szablya hadművelet idején egy meszesgödörben. Az ügyben született jogerős ítélet kimondja: Stambolićot Slobodan Milošević parancsára rabolták el és gyilkolták meg. Az indítékot tudjuk: fennállt annak a veszélye, hogy a 2000. szeptember 24-i választásokon ő lett volna Milošević ellenfele.
Vuk Drašković, a Szerb Megújhodási Mozgalom vezére, a kilencvenes évek karizmatikus, és a rezsimre legnagyobb veszélyt jelentő ellenzéki politikusa feleségével és munkatársaival, három gépkocsival indult kirándulni a Ravna Gorára 1999. október 3-án. A menetoszlopba egy homokot szállító tehergépkocsi hajtott bele, a merénylet során az SZMM négy politikusa vesztette életét.
A jogerős ítélet megállapította: Slobodan Milošević Draškovićban veszélyforrást látott, emiatt döntött politikai ellenfele likvidálása mellett, ezért parancsba adta Rade Markovićnak, az Állambiztonsági Szolgálat egykori vezetőjének, hogy Legija és a különleges egységek végezzenek vele.
Drašković még egyszer célkeresztbe került, mégpedig 2000. június 15-én. Budva melletti nyaralójában tartózkodott, amikor ismeretlen személy rálőtt és megsebesítette. A belgrádi Felső Bíróság tavaly júniusban hirdetett ítéletet az ügyben, amelynek értelmében az állambiztonság három tagját ítélték börtönbüntetésre. Ezt az ítéletet helyezte most hatályon kívül a Fellebbviteli Bíróság és rendelt el új tárgyalást az ügyben.
Négy ügyet soroltunk fel, amelyek egyfajta fotórobotját adják a kilencvenes évek szerbiai politikai légkörnek. Milošević és bandája (mert ennél finomabb kifejezést nemigen lehet használni olyan személyekre, akik háborúkat szítottak, inflációt gerjesztettek és gyilkossági parancsokat adtak ki) minden eszközt megragadott hatalma megőrzésére. A Stambolić-ügyben és az Ibari-autóúton elkövetett merénylet esetében az ítélet is megállapítja: a gyilkossági parancs a legfelsőbb szintről, az egykori kényúrtól jött, és ugyanezt mondhatjuk a másik két ügyre is. Arra a két ügyre, amelyek még mindig nem zárultak le, és igazából összefüggnek egymással. A budvai merénylet ügyében ugyan már lezárult a nyomozás, három személyt el is ítéltek, és egészen pontosan tudni lehet mi történt, de Ćuruvija ügyében 14 év után sincsenek gyanúsítottak, így vádemelés sincs. Ráadásul azzal, hogy a budvai ügyet most visszautalták újratárgyalásra, ezzel megnehezítették az újságíró-gyilkosság nyomozását is. A rendőrség és az ügyészség ugyanis arra számítottak, hogy az ítélet jogerőssé válik, és a három elítélt vallani fog Ćuruvija likvidálásáról is, erre azonban most nem kerül sor.
Ha ezt az egész ügyet megfelelő távlatból vizsgáljuk, érdekes összefüggésekre lelhetünk, ami nem is csoda, hiszen tudhatjuk, a szerb politikában szinte minden közlekedőedény-szerűen összefügg. Arról van szó, hogy abban az időszakban, amikor a budvai merénylet és a Ćuruvija-gyilkosság történt, vagyis egészen pontosan 1998. március 24-től 2000 szeptemberéig a szocialisták és a radikálisok koalíciója kormányozta az országot. Mirko Marjanović kabinetjében többek között ott ült Tomislav Nikolić és Aleksandar Vučić is. Az utóbbi tájékoztatási miniszterként, tevékenysége következtében több lap is megszűnt. Jelenleg, az aktuális szocialista-haladó tandem, annak is utóbbi része azért vágott bele olyan bátran a korrupció elleni harcba és azért tár fel egy sor gazdasági vétséget, mert az elmúlt 12 évben nem voltak hatalmon, ezért őket ezek nem érintik, a múlt csápjai azonban most mégis utánuk nyúlnak. Emlékeztetik őket és a közvéleményt is a múltjukra, arra, hogyan is beszéltek és milyen szerepük is volt vagy lehetett az akkori történésekben.
Könnyen szolgáltatnak igazságot és mondanak erkölcsi beszédeket olyan ügyekben, amelyekben nem érintettek, de itt van ez a két konkrét ügy. A Drašković elleni merénylet és a Ćuruvija-gyilkosság parancsa is felső szintekről érkezett, az akkori hatalom gerince pedig megegyezik a mostaniéval. Vučićtyal meg Dačićtyal egyébként is az a legfőbb gond, hogy múltbéli szerepvállalásuk és megnyilatkozásaik miatt fenntartásokkal lehet csak kezelni azt, ahogyan ma viselkednek. A Marko Milošević és Mira Marković ellen indított ügyek vagy elévültek, vagy a vádlottak megúszták büntetés nélkül. Mostanában arról hallani, hogy valamilyen alku nyomán Bogoljub Karić is hazatérhet. Ha annak ellenére, hogy Vučić gyakorlatilag minden belbiztonsági szervet felügyelete alatt tart, megtörténik, hogy a kilencvenes évek végsőkig kriminalizált Szerbiájának bérgyilkosai börtönbüntetés nélkül megússzák, az csak azt fogja bizonyítani, hogy a múlttal való szakítás mégsem történt meg. Ezenfelül pedig aggodalomra is okot adhat, hogy amennyiben esetleg a haladók elnöke teljhatalmat szerez, netán Milošević módszereihez nyúl. Régi igazság, hogy a történelem ismétli önmagát. Aztán, egyesek tanulnak belőle, másokat pedig egy Stephen King-regényhez hasonlóan magukkal ragadnak a múlt csápjai.
