2024. május 8., szerda

„Ez vagyok én”

Béres Márta színésznő nem menne el innen, hiszen, mint mondja, itt érti az embereket, itt formálja önmagát, itt álmodozik

A művészetek terén elért kiemelkedő eredményeiért idén Béres Márta, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színésznője is átvehette a Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat. Ez a díj Szabadkán a legrangosabb elismerés a művelődés területén, Béres Márta 7 éve él ebben a városban és tevékenykedik a kultúra területén.Ugyanakkor kisvárdán a határon túli színházak fesztiválján Kisvárda város polgármesterének díját a szakmai zsűri döntése alapján is neki ítélték. Ennek kapcsán beszélgettünk a művésznővel.

Szabadkainak érzed már magad?

– Én, amíg élek, újvidéki leszek. Én egy újvidéki ember vagyok, aki Szabadkán él, és aki megszerette, elfogadta Szabadkát. Nehéz volt beleszokni ennek a városnak a vérkeringésébe, de ahogy beleszoktam ebbe az áramlatba, rájöttem, hogy egy kisváros előnyeivel és hátrányaival együtt is, itt lehet élni, és jól tudja érezni magát az ember. Elfogadtam a várost, és most ez a díj igazolja, hogy a város is elfogadott engem. Ott tudom jól érezni magam, ahol olyan emberek vesznek körül, akikkel van őszinte kapcsolatom, kölcsönös tisztelet, szeretet, és hogyha tudok dolgozni. Sokáig hiányoltam a Dunát, de úgy érzem, hogy ha ez a két dolog megvan, akkor nem lényeges, hogy van-e hegy, van-e folyó...

Amikor idekerültél, volt terved, hogy mit akarsz adni a városnak?

– Amikor az ember 22 éves, akkor szerintem önzőbb ennél. Nem adni, hanem kapni szeretne. Én a várostól munkalehetőséget, jó esélyt, jó barátságokat akartam kapni, és ezeket meg is kaptam. Én rengeteget álmodoztam, de sosem terveztem. Mindig arról álmodoztam, hogy jó munkatársakkal jó dolgokat csinálok, közben jól töltöm a szabadidőm. Nem mondhatom, hogy ez volt a tervem, hanem álmodoztam erről. És szinte mindenem megvan, amiről álmodoztam. Ezek nem túl nagy álmok, hanem olyanok, amelyek engem kiteljesítenek, és ezek többé-kevésbé teljesültek.

De úgy kaptál, hogy közben adtál is, hiszen ezt a díjat is azoknak ítélik oda, akik hozzájárultak a város kulturális fejlődéséhez.

– Nem tudom, hogy pontosan mit adtam a városnak, de azt hiszem, hogy értem már ezt a várost. Amikor sétálok, azt érzem, hogy miért mennék Németországban, Angliába vagy bárhova, ha én ezt értem, ez vagyok én, ami itt van. Elmennék, de ha elmegyek, azon gondolkodnék, hogy mikor jövök vissza. Legyen egy állandó sehol se vagyok állapot?

Sziverivel foglalkoztunk a színházban, Sziverinek volt egy olyan mondata, hogy érdemes-e menekülni innen, gyarlóságomat ha magammal kell vinnem. Sok csiszolni való van magamon, azt bárhol megtehetem, csak hagyjanak dolgozni.

Jól gondolom, hogy ehhez a csiszoláshoz a Béres Márta One girl show is nagyban hozzájárul?

– A One girl show egy nagyon nagy iskola. Mind a közönség megismerésében, mind önmagam megismerésében, mind a szakmához való hozzáállásban. Ez az előadás nekem nagyon sokat adott. Sok kérdést felvetett magammal kapcsolatban, felismertem a gyengeségeimet, hibáimat is, mi az, amiben fejlődnöm kell még. És jólesik, ha az emberek elmondják, hogy nekik is sokat jelentett az előadás és beszélnek róla.

Azt mondod, hogy itt érzed jól magad. Ebben az ittlétben gondoltál-e arra, hogy itt próbáld ki magad valami másban? Rendezésben például?

– Rendezésre nem gondoltam. Valószínűleg nincs meg hozzá az önbizalmam, hogy én más embereket rendezzek, meg szerintem azt nem bírnám, hogy tudom, hogy mit szeretnék, de nem lehetek fenn a színpadon. Valószínűleg ez is egy átkos színésztulajdonság. Nagyon szeretek klasszikus szövegeket olvasni, sokszor elképzelem, hogy milyen jó lenne megcsinálni egy Radnóti-estet, vagy milyen jó lenne Shakespeare-rel foglalkozni vagy antik drámákkal. Magamban otthon kiosztom a szerepeket a kollégáim között, elképzelem, hogy kinek melyik szerep tenne jót, én melyikre vágyom... Ezek számomra jó játékok, de nem hiszem, hogy rendeznék. A tervezéssel szerintem az ember sokkal nagyobb kudarcokat élhet meg, mint az álmodozással. Ha az ember álmodozik, akkor a sors elintézi, hogy amire igazán vágyik és meg kell, hogy kapja, akkor meg is fogja kapni. A tervezésben meg megkeseredik az ember, ha nem jönnek össze a dolgok.

Akkor nem úgy kérdezem, hogy mit tervezel, hanem úgy, hogy miről álmodsz a jövő évadban?

-- Szerintem minden színész álmodozik filmről. Na jó, nem kerülöm a témát: filmről álmodozok. De ezt sem szeretném mindenáron. Az első szempont a jó munkatársak, és hogy hasonlóan tudjunk gondolkodni lényeges dolgokról, és ne beszéljünk el egymás mellett. Szeretnék jó rendezőkkel, színészekkel dolgozni. Olyanokkal, akik komolyan veszik a munkájukat, és nem vesztették el a hitüket abban, hogy igenis lehet ezzel adni.

Nem olyan könnyű megtartani ezt a hitet.

-- Valóban nem. Szerintem ebben a munkában ez a legnehezebb. Én nagyon szeretném, ha erős lenne a gerincem, és őszinte tudnék lenni elsősorban magammal szemben. Ebben a szakmában nagyon könnyű türelmetlenné válni, könnyű megkeseredni, iriggyé válni. Hogy mi a módszerem arra, hogy ennek ne engedjek utat? Elsősorban az őszinte emberi kapcsolatok. Bár szerintem erre nincs recept, de mindenki megtalálhatja a saját rendszerét. Nekem szükségem van arra, hogy kitaláljam magamnak az órarendem, hogy miket csináljak ahhoz, hogy szellemileg és fizikailag kondícióban tartsam magam. Ez nekem a futás, az úszás, az írás, az őszinte beszélgetések. Tehát semmi nagy dolog, hanem olyan, ami lehozza az embert a földre.