Belgrád és Pristina megállapodása pontot tett Jugoszlávia szétesésének folyamatára. Pontot tett az illúzióra, miszerint a nemzetközi viszonyok majd megváltoznak és Szerbia számára kedvezőbben lesznek, vagyis Koszovó felosztása irányába mozdulnak el, amely opcióra Belgrád mindvégig játszott. A konzervatív tömörülés és a politika szürke zónájának komoly ellenállása mellett, Ivica Dačić kormányfő az, aki mindenki más előtt ügyesen manőverezett Brüsszel követelései és a hazai közvélemény kritikája között. A hatalmon lévő koalíciós partnerek a tárgyalások során végigjárták az utat, amely a megállapodás elutasításától, annak támogatásáig vezetett, ügyesen átruházva a felelősséget az előző kormányra, amely, ahogyan mondták, kötelezte magát, hogy Szerbia ebbe az irányba haladjon. Igazságos, hogy épp az aktuális koalíció írja alá e megállapodást, hiszen az elmúlt két évtized során tanúsított viselkedésével hozta Szerbiát a jelenlegi helyzetbe. Erős ellenzékként szembeszállt minden kísérlettel, amely a koszovói csomó kibogozására irányult.
A haladók a tárgyalások során is ingadoztak, különösen Tomislav Nikolić köztársasági elnök. Dačić kormányfő rafináltan, persze Brüsszel és Washington támogatásával, a tárgyalásokba behúzta Aleksandar Vučićot és Nikolićot is, hogy ezzel akadályozza meg őket abbéli szándékukban, hogy az „árulás” miatti felelősséget csak őrá hárítsák át. Mindketten lavíroztak, de végül mégiscsak belementek és átálltak az aláírt megállapodás védelmi oldalára.
A megállapodásnak, mondhatjuk, történelmi jelentősége van Szerbia, de Koszovó számára is. Mindkét ország számára ezzel megnyílt az európai perspektíva. A megállapodás fontos az egész régió számára, mert szakítást jelent az eddigi regresszív irányvonallal, különösen a Nyugat-Balkánon. A megállapodás azt jelenti, hogy Szerbia elmozdult, először ténykedik ésszerűen, mert a gazdasági valóság sarokba szorította. A megállapodás 15 pontból áll, és még meg kell azt erősíteni Szerbia és Koszovó parlamentjeinek (ez időközben megtörtént – a szerk. megj.). Azonban, ellenállásra, mimikrire, szabotázsra kell felkészülni, különösen attól a pillanattól kezdve, amikor kijelölik az Európai Uniós csatlakozási tárgyalások kezdetének időpontját.
Ivica Dačić ügyes politikusnak bizonyult, ami a szerb közvéleményt illeti. A NIN-ben közölt szerzői szövegében ezt írja: „Majdnem tíz éven át Koszovó tabutéma volt, amelyről, hivatalosan senki sem mondhatta ki az igazat. Meséket meséltek”, írta, hozzátéve: „azt hazudtuk, hogy Koszovó a miénk, sőt, hivatalosan meg is erősítettük az alkotmánnyal. Ma, ez az alkotmány a legkisebb segítséget sem nyújtja. Szerbia elnöke nem léphet be Koszovóra. A kormányfő sem. A miniszterek sem. A rendőrség sem. A hadsereg sem.” Irinej szerb pátriárkának, aki arra szólított fel, hogy „ne árulják és adják el” Koszovót, azt felelte, hogy a szerb pátriárka még 1690-ben elhagyta Koszovót. És még sok mást is mondott, a szerb közvéleménynek elsőként. Az utolsó tárgyalási forduló előtt Moszkvába utazott. Nem világos, hogy ott mi minden történt, de mindenesetre, Belgrádnak sok választása nem maradt.
A megállapodást, amint az rögtön be is bizonyosodott, különbözőképp magyarázza a hatalmi koalíció, az ellenzék, de Koszovó is. Mindkét oldal saját közvéleménye szájíze szerint magyarázza. Mindkét oldal tudja, más választás nem volt. Azonban, maga a végrehajtás mutatja majd meg, mennyire őszinte és komoly politikai akarat van mögötte, különösen Belgrádban. Belgrád az alkalmazásra újabb tárgyalási fordulóként tekint majd. Nem fog elállni a kísérlettől, hogy ott de facto kiharcolja a boszniai Szerb Köztársaság státusát.
Vučić és Nikolić most saját szélsőségeseikkel szembesülnek, akikre, amióta hatalmon vannak, nem reagáltak, mert politikájuk szolgálatában voltak, különösen Vajdaságban. Az ő szavazótestületük a legradikálisabb, ezért komoly erőfeszítéseket kell majd tenni azok pacifikálására.
A legnehezebb a konzervatív elittel lesz, a szerb pravoszláv egyházzal, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia tagjaival, egyes médiumokkal (Pečat), és értelmiségiekkel. Ők a megállapodás aláírását vereségként élik meg. Szerbia polgárai, legalábbis a blogokon és honlapokon megjelent reakciók alapján a legracionálisabban fogadták e hírt.
Vojislav Koštunica „az állami és nemzeti érdekek elárulásával” vádolta a hatalmat és Vojislav Šešelj Szerb Radikális Pártjával együtt az utcai tüntetések felé fordult. A szélsőjobboldali csoportok, a Dveri, a Naši, az Obraz (noha betiltották), egyformán reagáltak és az elkövetkező időszakban biztosan lesznek hasonló reakciók és utcai rendezvények, különösen Koszovó északi részén.
Đorđe Vukadinović a megállapodást klasszikus kapitulációnak élte meg, Brüsszel, Washington és Pristina nyomása miatt. Kiemelte, e napot a szerb történelem egyik legszomorúbb és legszégyenletesebb napjaként jegyzik meg, mert ez a tényszerű elismerése nem csak Koszovónak, de azon ténynek is, hogy az észak-koszovói szerbek Thaci államának részei. A Nova srpska politička misao folyóirat, amelynek főszerkesztője, egy 20 pontból álló kezdeményezést indított útnak, többek között olyan követelésekkel, mint referendum kiírása az ország EU és NATO tagságáról, a büntetőtörvénykönyv kibővítése szecesszionizmus hangoztatása, mint bűncselekménnyel, nagyobb Kelet felé fordulás, különösen a volt Szovjetuniós és a Közel-Kelet piacai felé és hasonlók.
A veszteségérzet ellenére, ha Koszovóról van szó, beigazolódott, hogy a koszovói mesét már elmesélték és a szerbiai közvélemény el van foglalva saját túlélésével. Ilyen szempontból sokkal fontosabb, mi következik ezután magában Szerbiában, ha egyszer elül a por, amit a megállapodás vert fel. Szemmel látható, hogy Koszovó, mint téma elveszítette mozgósító erejét itthon.
A nemzetközi közösség komoly erőfeszítéseket tett, hogy megszülessen a megállapodás. Ő egyben a fő szavatolója a végrehajtásnak, mindenekelőtt ami annak biztonsági vetületeit illeti. Nem meglepetés, hogy a dátum, amelynek kijelölése júniusban várható a megállapodás terepen történő végrehajtásához van kötve. Nyilvánvaló, hogy ez lesz a megállapodás legnehezebb, legproblematikusabb része.
A nemzetközi közösség teljes támogatást nyújtott az aktuális hatalomnak a megállapodás eléréséhez Pristinával. De, a szerbiai belpolitikai kérdéseket félretették. Vučić ezt az interregnumot kihasználta, és a nemzetköz támogatás hullámán Szerbiában, mindenekelőtt Vajdaságban kiélezte a helyzetet. Az úgynevezett korrupció elleni kampánnyal elnyerte a nyilvánosság támogatását és most átszabja a választási akaratot (összehangolja az önkormányzati eredményeket a köztársaságiakkal), azzal a világos céllal, hogy minél több hatalmat koncentráljon saját kezében.
Az erőszak kultúrája, amely soha nem volt idegen a radikálisok, most haladók számára, erőre kapott és a társadalom minden szegmensében megfigyelhető. Ismét eluralkodott a félelem, amely miatt elmarad a jelenlegi hatalom kritikus megközelítése. Amely, amellett, hogy rá volt kényszerítve e tárgyalásokra, a tavalyi év során semmilyen téren nem tett előrelépést. Leszámítva a Demokrata Párt megsemmisítését, amely maga is felelős azért a helyzetért, amelybe került.
A változások után 12 évvel Szerbia, mint társadalom ismét autoritárius hatalmi törekvéssel szembesül, amely semmitől sem riad vissza. És egy olyan vezérrel szembesül, aki szintén nem riad vissza senkitől és semmitől. Hazai viszonylatban ez homogenizációt és egyetlen opció terrorját jelenti, amely távol áll az európaitól, annak ellenére, hogy aláírását adta egy olyan megállapodáshoz, amely Szerbia számára az európai jövőt nyitja meg.
Tehát, a társadalomtól függ, merre halad tovább és Aleksandar Vučić az autoritarizmus és félelelem újabb fázisának védjegyévé válik-e. És, hogy mennyire sikerül a társadalmat mozgósítani és kihasználni a megállapodás nyújtotta esélyt. Ez pedig Vajdaságra is érvényes.
Sonja Biserko elemzése a Helsinki Emberi Jogi Bizottság Helsinška povelja című kiadványában jelent meg.
