Rendszerint nem ígér szép jövőt egy falu számára, ha kicsi, ráadásul a „nagyvilágtól” is távol esik. Tóthfalu igen ritka kivételnek számít. Iskolát építettek, diákotthont létesítettek, futballakadémiát nyitottak, szervezik a faluturizmust, s terveiket még korántsem merítették ki.
Köztudott, hogy Utasi Jenő plébános egyik fontos „tényezője” a fejlődésnek. Munkáját másfél évvel ezelőtt a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével ismerték el, nemrégen pedig Lezsák Sándortól, az Országgyűlés alelnökétől Mindszenty-emlékérmet vehetett át. S minthogy a kitüntetés csupán ürügy a beszélgetésre, sok másról is kérdeztem a plébános urat.
Vajon a díjazott tesz különbséget a kitüntetések között, vagy csak megörül, hogy egyszer is, másszor is elismerték munkáját?
– Nagyképű lennék, ha azt mondanám, hogy hidegen hagy a kitüntetés, de nagy alázattal fogadom, mert tudom, hogy aki tesz valamit, az hibát is követ el. Az viszont ad egyfajta lelkesedést, hogy mások értékelik a munkámat. A Mindszenty-díj édes-nyomasztó teherként hat rám. Mindszenty József egy karakán, következetes, szentéletű papi ember volt, nagyon kicsinek érzem magam mellette. Másrészt bizonyos vonásokat magamon is fölfedeztem kicsiben, amelyek az ő munkásságában megvoltak. Írták róla, hogy a gazdasági válság idején, amikor püspök lett, sok embert tudatosan vett föl munkahelyre, hogy fizetéshez jussanak. Mi is húsz embernek adunk itt kenyeret bejelentett munkahellyel. Másrészt sajtóapostol volt, és nekem is szívügyem a média, mégpedig a pozitív töltetű, amikor a szépet és jót is sugározzuk az emberek felé. Persze, hogy fontos eladni a terméket, de nem tudom elfogadni, ha túlsúlyban szenzációhajhász és negatív témákkal foglalkozik a sajtó. Népünk különben is hajlamos a pesszimizmusra. Ami szép és jó, ritkán jut el a tudatunkig, és arra a következtetésre jutunk, hogy itt nincs mit keresnünk, nincs jövő. Akik elmentek Nyugatra, mondják, hogy ott milyen jó, de azt a világot is valakik megteremtették. Mi is arra vagyunk hivatva, hogy megteremtsünk egy jobb világot, ha nehéz is.
A harmadik közös pontunk pedig a nemzeti keresztény vonulat, ami mellett a legkeményebb megpróbáltatásokban is kitartott Mindszenty bíboros. Mert a papnak azonosulnia kell a népével, akit szolgál, és az értéket közölni templomon kívül is.
Pedig van olyan vélemény, hogy az egyház inkább maradjon a templom falain belül.
– A keresztény értékek a mindennapi gyakorlati életre is szólnak. Ha bezárkózunk, a templom muzeális értékké válik, és megcsodálhatjuk a harangszót vagy megállapítjuk, hogy milyen szép orgonája van. Nem azért kell kilépni a templomon kívülre, hogy az egyház rátelepedjen a világra, hanem azért, hogy fölkínáljon alternatívákat, lehetőségeket. Ha hitetlen emberrel találkozom, nem fogom győzögetni, hogy hívő legyen, de rámutatok arra, hogy az én hitem mit jelent számomra, mik az értékei, amivel tovább tudom vinni az életet. Van, aki elfogadja, van, aki nem. A diákotthonunkban például hetente tartunk szentmisét. Van két szerb gyerek, és voltak korábban reformátusok is. Számukra sosem tettük kötelezővé az istentiszteletet, de ők is eljártak a közösség miatt.
Az egyház univerzális, küldetése mégis abban van, hogy nemzeti sorsközösséget vállaljon. A nyelv és a kultúra megtartása az egyháznak nagyon nagy feladata. Persze nem egyedül tevékenykedünk ezen, hanem a helyi közösséggel, művelődési egyesületekkel közösen. A napi politika felőrli az embert, ezért nem azzal kell foglalkoznunk, hanem a közösségért tenni, építeni. Oromon most újítottuk föl a templom belsejét. Kaptunk támogatásokat, de javarészt a helyi emberek adták össze a rávalót. Akármilyen nehéz gazdasági helyzetben vagyunk is, össze tudtunk fogni, adtak valamit a közösbe, s kis világunkat teremtjük meg ezzel. Mindig találunk egy kis rést, ahol tovább lehet vinni a közösséget. Nagyszerű, tehetséges gyerekeink vannak, kis zenedét nyitottunk, létrejött falusi gyerekekből egy együttes, zenélnek és szépen haladnak. A diákotthonban angol és szerb nyelvtanfolyamot szervezünk, ez utóbbit a falusiak részére is, nyáron tehetséggondozó Útitárs és bábos tábort, bábáskodtunk a néptáncoktatásnál. Igencsak zsákutcaszerű a falunk elhelyezkedése: egy irányban vezet az út, nincs sem folyója, sem ipara, mégis tudunk valamit tenni érte. Nem is értem, hogy másutt, ahol nagyobb adottságok vannak, és még többet lehetne elérni, miért nem teszik meg.
Nem éppen tűnik egyházhoz és a lelkiséghez közelinek a futball. Tóthfaluban futballakadémia jött létre, s ha nem is egyházi keretekben működik, azt mondják az emberek, hogy Utasi atya fociakadémiája. Gondolom, hogy nagy focirajongó.
– Gyerekkoromban nagyon szerettem focizni, benne voltam az iskola csapatában. S mivel rendszeresen vasárnap délelőtt voltak az edzések, hetedikes-nyolcadikos koromban bejelentettem a szüleimnek, hogy a továbbiakban nem járok ministrálni és templomba, hanem futballozni. Persze nem engedték meg, én pedig tomboltam. Ma is focirajongó vagyok, és itt van körülöttem ötven-hatvan fiatal az akadémián. Meggyőződésem azonban, hogy a futballnak és általában a csoportos sportágaknak óriási nevelő hatásuk van: egymásra utaltság, közösségben gondolkodás, s ez persze összecseng a diákotthoni neveléssel, a közösségépítéssel. Tehát más értéket is ad az embernek, nem csak magáért van a sport.
Az idősebbeknek elég gyakran nincs jó véleményük a „mai fiatalságról”…
– Nagyon nehéz ma fiatalnak lenni. Ha visszapergetem az én koromat: az iskolában meg volt tiltva, hogy este nyolc után szülői kíséret nélkül kimenjünk Zentán a városba.
A falualapító és a közösségépítő (Fotó: Fodor István)
A mai világban kéznél van a mobiltelefon, az internet, sugározzák a sokfajta eszmét, tehát nincs egy biztos alap, amihez ragaszkodhatna a fiatal, nincs támasz, nincs mibe kapaszkodni, hogyha kinéz a nagyvilágba, legyen mihez visszatérni. Mi úgy próbálkozunk itt a diákotthonban, hogy a fiatal kapjon élményt, hogy megtapasztalja, mit jelent segíteni a tanulásban az osztálytársamnak, odafigyelni rá, ha beteg. Az említett két szerb gyerek például szerb nyelvre tanítja a többieket. Van egy fiú, aki nem jó háttérrel érkezett, örült, amikor már sikerült hármast kapnia. Két év után pedig nagyszerű közösségépítő. Ketten az edzőképző főiskoláról visszajárnak körünkbe, segédedzők, kiválóan vizsgáznak, van jövőképük, nagyszerű emberek. Előttem van az az elsőgenerációs fiatal, aki érettségi után a hálaadó szentmise végén azt mondta: köszönöm, hogy Emberek neveltek bennünket. Ez az ideális képünk, amit szeretnénk megvalósítani. Családias a légkör, a nevelőtanáraink jó kapcsolatban vannak a törökkanizsai, a magyarkanizsai és a zentai középiskolákban a diákjaink osztályfőnökeivel, mert felelősek vagyunk a gyerekekért, sőt most már van négy ötödikes is az otthonban, akik az itteni általános iskolába járnak. Elkötelezett hivatásunk a szülőföld szeretetére nevelni a gyerekeket, itt tartani őket, hogy visszavágyjanak, bár a magyarországi fociakadémiák nagyon jól fölszereltek, csábítják őket. A Ferencvárossal van partneri megállapodásunk, kapunk is jelentős segítséget, egy tizenhat éves volt diákunk pedig már ott tartózkodik, nagy tehetség, bizonyosan hallunk még róla. Sajnos nálunk még hiányzik a tornaterem, a műfüves pálya…
A díjak külső elismerést tükröznek. És a plébános úr próféta-e a saját hazájában?
– Azt szoktam mondani viccesen, hogy két sikertörténetem van. Az egyik, hogy bezárt a két kocsma a faluban – bár ebben semmi szerepem sem volt –, a másik pedig, hogy negyvenévnyi itt-tartózkodásom után sem zavartak el a hívek. Akadtak vitáink, mert voltak, akik azt mondták, nem iskolát kell építeni, hanem a gazdaságot fejleszteni. Az én elvem viszont ma is az, hogy a tudás hatalmas tőkét jelent, s erre lehet gazdaságot is építeni. Járt itt egy szakember, s az egyik fölszólaló megjegyezte, hogy jöjjön ide a cége, és adjon munkát. A válasz pedig úgy hangzott, hogy mi teremtsük meg azt a világot, tudjunk mit fölkínálni ahhoz, hogy idejöjjön.
A „birodalom” részlete: kollégium, templom, élhető környezet (Fotó: Fodor István)
Jó jel, hogy nincs kivándorlás, nem mennek el a fiatal családok, ami azt jelenti, hogy jó itt élni. Elindult a falusi turizmus, vannak már befogadó családok, arborétum létesül. Az iskolában még szaktantermekre volna szükség, gazdasági téren azt viszont elértük, hogy a hústermékeket most már saját forrásból tudjuk előteremteni. Nagyon szeretem a lovakat, van már néhány, kis lovardát létesítünk, s a közeljövőben már a diákotthon lakói is megtanulhatnak lovagolni, mert ez is szép sport. Sok mindent elértünk, terveink is vannak, de nem tudnánk épülni, ha a magyar kormány nem tartaná nemzetstratégiai szempontból fontosnak Tóthfalut, s nem támogatna bennünket.
Lezsák Sándor a Mindszenty-emlékérem átadásán arról is beszélt, hogy a népvándorlás nagy próbatétel elé állítja a keresztény értékeket és az egyházat is…
– A tragédiánkat nem abban látom, hogy ők jönnek ide. Jönnek, mert vannak, mi meg nem vagyunk. Hogy e kihívás kapcsán újjá tud-e születni Európa a keresztény értékrendben, ezen múlik a jövőnk. Létkérdés a család- és a gyermekszeretet, s ha nem változtatunk a magatartásunkon, fölfal bennünket ez a világ. Januárban például előadássorozatot szervezünk vállalkozóknak arról, hogy miként lehet a vállalkozás keresztényibb, emberibb a mai pénzközpontú világunkban. Van példa arra, hogy a vállalkozó éjjel-nappal dolgozott, tönkrement a család, s kezdte átértékelni az életét, hogy ne a pénz mozgassa, így lett szemléletében emberibb. Nem mond ő le most sem a pénzről, és továbbra is sikeres a munkában. Jó volna, ha ez a vállalkozói réteg összefogna a közösség érdekében.
És a plébános úr nem dolgozik éjjel-nappal?
– Mivel keveset alszom, éjszaka jut időm olvasásra. S készül, igaz, igen lassan, első és utolsó regényem. Tudom a tartalmát, csak idő kellene a megíráshoz. Egy osztálytársamnak szeretnék emléket állítani, aki a szobatársam volt a teológián. A délszláv válság idején haláltáborba került, aztán nagy nehezen kiszabadult, s leírta a kemény valóságot, amit ott megélt. Erre építem a regényt, beleszőve a mi sorsunkat is.
