Már huszonnégy órája voltunk úton, mire lecuccolhattunk szálláshelyünkön, a Trento hotelben Lido di Jesolo város központjában. Az idegenvezető közölte, hogy aki bulizni akar, annak csak szemközt kell átmennie az utcán, ahol a település legnépszerűbb bárja működik, a tulajdonosa szerb, ráadásul a barátja, a létesítményt szívesen látogatják a szerb turisták, újabban az oroszok is tömegével.
Estére tehát mindenkit szívesen lát ott egy kis tivornyára. Azt is elmondta, hogy van itt egy diákcsoport Ariljeből, és az egyik gyereknek ellopták a táskáját dokumentumaival együtt, ezért késett Triesztben, ugyanis intézkednie kellett. Későbbi tapasztalataim szerint hihetőbb verziónak tűnt, hogy a srác részegen elhagyta a táskáját, mert ez a csoport ugyanebben a bárban tűnt föl hamarosan, és nem a józanság jellemezte a tanulmányi kirándulás résztvevőit. Mi nem voltunk különösebben ráhangolva a fölajzott balkáni muzsikára, az orosz maffiózókra se voltunk kíváncsiak, ezért másfelé vettük az irányt.
Találd föl magad!
Az első pizzériánál megálltunk a kifüggesztett étlapot tanulmányozni, mire elénk pattant egy sötétképű fölszolgáló, és invitált befelé. Mivel nem mozdultunk, egy sor nyelven próbálkozott, szerbül is.
Mondtam neki, hogy visszajövünk, de még elsétálunk az utca végéig. A pincér ezt nyugtázta és elmondta, tudja, hogy erőszakkal nem lehet vendéget fogni. Ő nem erősködik, jöjjünk vissza, ha úgy tetszik, és akkor majd meglátjuk, hogy utána máshová nem kívánkozunk. Tovább is sétáltunk, ráfutottunk egy cigaretta-automatára, ami kapóra jött, mert kifogyóban volt a készlet. Mindent szépen leolvastunk, nyomogattam a készülékbe az eurókat, de bármit nyomtam, húztam, csavartam az automatán, az érmék csak szabadesésben átzuhantak rajta. Végül már négyen adtuk hozzá összes tudományunkat, de a pénzt nem sikerült dohányra váltanunk. Hajdanán, a dohányprohibíció előtti korban, Ausztriában hasonló automatákból vásároltam a cigarettát, problémamentesen, de azóta változtak az idők és az előírások. Visszamentem a pincérhez, és elpanaszoltam neki a bajom. Megtudtam tőle, hogy az automatához egy kártya kell – szerintem személyazonossági igazolvány, hogy kiskorúak ne juthassanak hozzá a dohányáruhoz –, meg egy kódot generálni, és máris füstölhetek.
– Állj oda az automatához, és ha jön egy olasz, kérd meg, hogy neked is vegyen! Balkáni vagy, barátom, találd föl magad! – mondta. Nem mentem vissza, mert a főutca kísértetiesen elhagyatott volt.
Kísértetváros
Lido di Jesolo kimondott turistaváros, és voltaképpen Jesolo város része, amelynek Olaszországban egyedülállóan két központja van, az előző főutcája, az utóbbinak pedig a történelmi városmagja, a Centro Storico.
Rendkívül népszerű üdülőhely, a központot mindössze egyetlen utca választja el a fövenyes strandtól. És ez a rendezett, úszómesterekkel biztosított strand 15 kilométer hosszan húzódik. Jesolóban alig 25 ezren laknak, viszont a nyári idényben 300 000 főre duzzad a népesség, és évi szinten hatmillió turista fordul itt meg. Velence ugyanis a közeli kikötőből gyorsan megközelíthető, útközben számos látnivaló is akad, és itt sokkal olcsóbban lehet szállást találni, mint a lagúna-városban.
Az ősz beálltával, október legelején kiürül Lido di Jesolo. A rengeteg turistát kiszolgáló személyzet nem helybéli, hanem vendégmunkás, ők ilyenkor hazapakolnak, és majd májusban térnek vissza. Mi is már egy kísértetvárossal szembesültünk, minden zárva, az utcai cégérek nejlonnal beburkolva, akárcsak a szállodák udvarain a világítótestek, a hoteludvaron algásodik a víz a medencékben, a strandon monoton hullámzással jelzi jelenlétét a tenger. A várost mintha Cinecittà díszlettervezői építették volna egy olyan filmhez, ahonnét valami folytán eltűntek az emberek. Az én segítőkész pincérem is két nap múlva hazautazott Gostivarba, de addig legalább jókat ettünk ennél a Dániában nevelkedet olaszországi macedónnál, aki szerintem inkább albán, és végtelenül művelt, okos, becsületes, egyenes ember.
Mennyi a mimennyi?
Hát, ha valamit vásárolni szeretnél a kísértetvárosban, beletörik a bicskád, még ha székely is. A cigaretta-automatát például azzal se sikerült volna fölfeszíteni. Aztán számunkra az is meglepő, hogy a boltok két műszakban tartanak nyitva. Reggel, de nem hajnalhasadtával kinyitnak, majd délben bezárnak, az alkalmazottak elmennek ebédelni, mert az olaszok számára az ebéd szentség, majd valamikor délután kinyitnak, és így van ez az idegenforgalmi helyeken is.
Láttam olyan üzletet, ahol ki volt írva, hogy csak délután négykor nyit, de este hatkor is zárva volt, ennyit az olasz rugalmasságról. Egyik este a nejemmel ráfutottunk egy önkiszolgálóboltra, kirakaton belül igencsak puccosnak tűnt, és fölirat hirdette, csak olasz termékeket forgalmaznak. A bejárat viszont zárva, bent azonban még mozgott a személyzet. A Hannibál kapudöngetéséhez méltó érdeklődésünket követően egy fiatalember beengedett bennünket, de mutatta ujjain: két percre mindössze. Összekapkodtunk a polcokról néhány holmit, majd a nejem a kasszánál lányos zavarában egy papírszatyrot is leakasztott, legyen mibe pakolni a palack ásványvizet, néhány szelet sonkát, pár kiflit meg két tábla, ajándékba szánt csokit. A papírszatyor 2,5 euróba került. Promóciós áron, 8–10 euróért lehet egy becsületes pizzát kapni egy vele járó üdítővel vagy pikoló sörrel. Sörbarátaim, kapaszkodjatok meg! Velencében, a legegyszerűbb, háromasztalos kiskocsma teraszán egy korsó sör 7,5 euró! Miközben egyes bevásárló helyeken – összesen két ilyet láttam –, a Chianti Classico borokhoz palackonként már 3,5 euróért hozzá lehet jutni. Padovában vagy Velencében ennyibe jön egy sima kávé bármelyik kisvendéglőben. De merjünk nagyot álmodni! Velencében egy 14 négyzetméteres egyetemista lakás havi bérlete 750 euró. Ugyanitt, a Szent Márk téren egy magasban kifeszített óriás molinó után napi 15 000 eurót kell fizetnie a hirdető cégnek. De ott csak ez az egyetlen reklám látható, és százezrével forognak a turisták.
(folytatjuk)
