– Láttad Repićet? Már megint a határba igyekezett traktorával, úgy hajtja még mindig, mint valami huszonéves. – Különösebben nem lepődtem meg a fönti megállapításon, hiszen nem akármilyen fából faragták riportalanyomat. Hatvanöt esztendővel ezelőtt, 1946-ban alakult meg Zomborban a Mezőgazdasági Középiskola. Különleges nemzedéke volt abból a szempontból is, hogy nem egykorú gyerekek iratkoztak be, hanem az 1922-től 1931-ig születettek. Tavalyelőtt rendhagyó módon a zombori megyeháza dísztermében ünnepelték meg hatvanéves érettségi évfordulójukat. A 32 végzősből 10-en maradtak az élők sorában, köztük van Vlastimir Repić nyugalmazott mezőgazdasági mérnök.
Vendéglátómnak nyugdíjasként sem jutott eszébe soha, hogy szakítson a mezőgazdasággal. És nemcsak aranyokleveles, elismert mérnökként foglalkozik vele még manapság is, annak ellenére, hogy néhány hónap múlva ünnepli nyolcvanadik születésnapját.
– A középiskola befejezése után Mitrovicán kezdtem dolgozni agronómusként, majd a katonaság után Zomborban helyezkedtem el. De nem maradtam itt, hanem 1951-től 1953-ig Doroszlón voltam főagronómus. Nem elégedtem meg a középiskolai oklevéllel, hanem Belgrádban beiratkoztam a Mezőgazdasági Kar növénytermesztési szakára. Befejezése után a Zombor környéki falvak következtek. Előbb Küllődön (Koluton) majd Sárin (Aleksa Šantićon) és Csonoplyán dolgoztam mérnökként. Nem maradt ki természetesen a zombori Agroinstitut Mezőgazdaság-fejlesztési Intézet sem, hiszen húsz esztendeig tevékenykedtem ott a növénytermesztési osztály vezetőjeként. Utána újból a doroszlói földműves-szövetkezet következett, ott voltam igazgató, majd nyugdíjba vonultam – mondta el röviden pályafutását a nyugdíjas mezőgazdasági mérnök. De ezzel korántsem fejezte be kapcsolatát a mezőgazdasággal. Sőt!
Gyermekei és unokái is vannak, de ragaszkodik ahhoz, hogy ő művelje a tulajdonában levő 12 hold földet. Meg is van ehhez mindenféle fölszerelése, és egyáltalán nem esik nehezére, hogy traktorra üljön és a lehető legjobban elvégezze a munkát a szántástól az aratásig, az őszi termés betakarításáig. Esze ágában sincs fölhagyni a munkával, ami miatt – nem véletlenül – sokan megcsodálják.
Amikor arról kérdeztem, hogy miként vélekedik a mezőgazdaság jelenlegi helyzetéről, kiábrándultságát fejezte ki. Csalódottan állapította meg, hogy gyanús – magukat üzletembereknek nevező – személyek tartják kezükben az alapanyagok és a termékek kivitelét és behozatalát, amit az ország vezetőinek nem lenne szabad megengedni.
Házának műhelyében találkoztunk, és nem kis meglepetésemre szobapapucsot kellett húznom, mert nem mehettem cipőben a műhelybe anélkül, hogy alaposan megtöröltem volna. De amint körülnéztem, megértettem az egészet, hiszen nem akárkikkel kellett szembenéznem. Híres emberek vettek körül. Igaz, nem élőben, csupán a fényképeiket láthattam. Az egyik falon Mira Marković, Vojislav Šešelj, Vesna Pešić, Nenad Čanak, Mlađan Dinkić, Miroljub Labus és más politikai híresség összesen 22 fényképe látható. A középső falon írókkal, művészekkel ismerkedhet a vendég: Ivo Andrićtyal és a többiekkel. A jobboldali falon pedig azon politikusok képe van, akiket a legkevésbé becsül a házigazda: Hitler, Sztálin, Bill Clinton, Tito, Horthy Miklós és még néhányan.
Összesen 40 személyről van azonos méretű fénykép, amelyeket vendéglátóm a számítógépről meg más helyekről szerzett be. Ilyesmivel aligha dicsekedhet bárki is, vendéglátóm viszont a jelek szerint jól érzi magát a hírességei társaságában. Itt a műhelyben javítgatja a régi amerikai, bécsi, cseh és francia permetezőgépeket meg egyéb szerkentyűket. Mert ugyebár nem lehet állandóan a határban, de itthon sem szabad unatkoznia.
– Dolgozni kell! – mondja nyomatékkal vendéglátóm, aki 80. születésnapjának megünneplése után sem kíván felhagyni sem a hobbijával sem a gazdálkodással.
