A horgászási szakírásnak alapkövetelménye, hogy ne hallgassunk el semmit. A zsákmány láttán horgászkörökben ugyanis nem a hír alapelemei keltenek érdeklődést, fontosság tekintetében sokadrendű, ki fogta a halat. Az érdeklődés középpontjában a hol?, a mikor?, a mivel? és a hogyan szerepel.
Ennek ellenére kezdjük azzal, amit a horgászérdeklődés sokadrendűnek tart. Aki „elkövette”: a fotókon szereplő Bojan Novaković és társa, Dejan Milankov. A helyszín a Tamáslaka és Botos közötti csatornazsilip alatti gyors folyású, rendellenesen pörgő vízszakasz, amelyen a ragadozók – számos körülménytől függően – hol tömegesek, hol pedig úgy eltűnnek, mintha kimentek volna a világból. Amikor pedig visszatérnek, lőtávolságon túl tanyáznak. Ez a hely igen gyakran sajátságos műcsalit igényel.
Olyan kell ide, amely távolra repül, de nem nagy. Tehát a méretbeli korlátokon belül van, de távrepülési paraméterei kiemelkedőek, fajtömege pedig nem befolyásolja hátrányosan mozgását... Szóval, parafrazeálva, valami az életvidám hulla témaköréből. Mivel ilyenből nem volt a placcon, csináltak. És lőn a Brzotrz. Bármennyire is nyakatekert kimondani, ez a neve. Műszaki elemezgetése során kiderül, hogy a megoldások egyikét-másikát a világ egyéb sarkaiban már hadrendbe állították korábban, csakhogy ezek a darabok fogósság terén bőven hagytak kívánnivalót maguk után, ezért nem vágódtak be. A Brzotrz azonban ezeken kívül egész sor újítást, finomítást, helyrehangolást foglal magába, és ami a nagyvilág termékeinél nem jött be, nála sikerült.
Nem a műhalnak csináljuk a hírverést, abból dicshimnusz formájában bőven akad a pörgetőket tömörítő horgászfórumokon. Ismételten bebizonyosodott, hogy a horgászkörök képesek kiküszöbölni a nyelvi különbségekből fakadó buktatókat, a Brzotrz ismertté vált ott is, ahol nevét nem tudják kiejteni. Tamáslaka és Botos között pedig segítőtársa is volt.
Novaković és Milankov arra voltak kíváncsiak, hogyan működik – nem pusztán műszakilag, hanem horgászatilag is – a szóban forgó műhal, amikor mellékágon termetes streamer fut előtte. Jól! Sőt kifogástalanul. De még nem tartunk ott.
A streamer, a halutánzó műlégy kiválasztásának kellő jelentőséget adva olyan darabokat választottak, amelyek korábban, más csaliegyüttesben, már bizonyítottak. Tehát ki kellett küszöbölni azt a hibalehetőséget, hogy a téves műlégy bevetése miatt a műcsali erre a technikára alkalmatlannak tűnjön. A mellékágra Toblerone-streamerek kerültek. A szóban forgó műlegyekről alkalomadtán bővebben, előzetesen csupán annyit, hogy szakavatott pörgető horgász háziipari csináld magad termékéről van szó.
A Brzotrzre jellemző, hogy orrnehéz. Az a tulajdonság, amely a múltban a félresikeredett csatahajók jellemzője volt, a műcsali esetében követelménynek számított. Ez azért szükséges, hogy a csali meglehetősen gyorsan lehatoljon a mélyrétegek irányába, ugyanakkor vezetésével a kívánt rétegben marasztalható, és azon keresztül vontatható legyen. Sajátságosan kiképzett fejnehezéke – a hasonló kaptafára készült világi modellekkel ellentétben – ezt lehetővé is teszi.
Tehát elrepült a Brzotrz, nyomában a Toblerone-streamer, és csak a horgász sejtette, hol áll meg.
A rendkívül könnyű, mondhatni túlkönnyített szerelékek lehetővé tették, hogy a csali nagy távolságokra repüljön. Gyakorlatilag elérhetővé vált minden kívánt vízfelület, és a Brzotrz támadásai nyomán még a legtávolabbi – vélhetően halmarasztaló – vízrészek sem dicsekedhettek elérhetetlenségükkel.
És – itt a java! – záporoztak a kapások. Nem feszítjük a húrt, azonnal kimondjuk, a két horgász két óra leforgása alatt több mint száz halat fogott.
A zsákmányt többnyire szabványosított, nagyjából kiló körüli balinok alkották. Beszállingózott közéjük a fél kiló tartományába tartozó apróbb is, gyakran kettesével. A második balint, csupán kuriózum gyanánt, néhányszor karikakeszeg helyettesítette, igazolván, hogy a keszegféléktől némileg különböző, de közéjük kényszerített hal olykor nem tagadja meg alkalmi ragadozó voltát. Ugyanakkor a termetes jászok nemcsak színpompájukkal gazdagították a zsákmányt. Valódi csemegék azonban a túlkönnyített szerelékekre támadó termetes balinok voltak. Akadt közöttük több is, amelynek minden fórumon, de még egy angol klubban is kalapot emelnek.
Mennyit nyomott a több mint száz? Ennek megmondóját nem a horgászok között, hanem egy másik szférában kell keresni. Horgászaink ugyanis nem fáradoztak a halak méricsgélésével, de még a sacc/kb. sem foglalkoztatta őket. Minden halat – helyben és azonnal – visszaadtak a csatorna vizének. A történet ugyanis nem a kilókban és mázsákban kifejezhetőről szól. A húshorgászok és megrögzött zsákmányfalók miatt felötlött bennünk az ötlet, jó volna eltitkolni valamit. Talán a színhelyet, ha már a csalikat nem lehet.
Aztán mégis úgy döntöttünk, betartjuk a horgászási szakírás alapkövetelményeit. Kockáztatva, hogy magukat indokolatlanul sporthorgásznak nevező egyének – Brzotrz-műhallal és Toblerone-streamerrel felfegyverkezve – rászabaduljanak a vidékre. Mert nem tudjuk, mennyire járható az út. Az, amely a húshorgásztól a sporthorgászig vezet.
