Úgy tűnik a mögöttünk lévő tél kegyes volt hozzánk, komoly hóesés és kemény fagyok nélkül múlt el. A sokévi átlagnál enyhébb tél kedvezett a vadon élő állatoknak, így jó egészségi állapotban, kellő erőnlétben lépnek a párzási és utódnevelési időszakba. Ez a megállapítás elsősorban az apróvadra vonatkoztatható, ami azt is jelentheti, hogy a néhány évvel ezelőtti állománynak a negyedére csökkent mezeinyúl-populáció a természettől komoly esélyt kapot az újjáéledésre. Az enyhe időjárás azonban nemcsak a nyúlnak kedvezett, hanem az ember által kártevőnek minősített rágcsálófélének is, a mezei pocoknak, az egereknek, a hörcsögnek... Mi vadászok azonban tudjuk, hogy ez a jelenség láncreakció beindítását eredményezheti a földművesben, amelynek következménye a vad tömeges pusztulása lehet. A hagyományos tavaszi mérgezési hullámról van szó.
Az ésszerűen gondolkodó ember tisztában van azzal, hogy ami a vadászoknak vadászterület, az a gazdáknak a megélhetés forrása, bár nem egy gazda egyúttal vadász is. Ennek ellenére ők is rákényszerülnek a mérgek használatára termésük, azaz megélhetésük biztosítása érdekében. Nem mindegy azonban, hogy mennyi mérget használnak. És az sem mindegy, hogy ha már mérgeznek, mennyire tartják be a gyártók és forgalmazók által előírt használati utasításokat. Mert hajlamosak vagyunk a javasolt mennyiségre még egy kicsit rátenni a biztos, ami biztos elv alapján. Legyen szó akár a kávéba szórt cukorról, vagy a betonba rakott cementről. Az emberi gyarlóságra való hivatkozás azonban nem állja meg helyét, ha a vegyészetről van szó. Ebben az esetben az a csipetnyi valami már teljesen megváltoztathatja a keverék töménységét, és a nagyobb testű állatokra vesztélytelen szerből emberre-állatra halálossá válhat. Ne is beszéljünk arról a gyakorlatról, mely szerint a tavalyról, tavalyelőttről visszamaradt, az üveg alján kotyogó vegyszereket összeöntjük, és így juttatjuk ki a természetbe. Életveszélyes, felelőtlen… kerülendő hozzáállás ez.
Ide kívánkozik egy kipróbált módszert említése, amely következetes alkalmazása esetén nagyban csökkentheti a mérgek használatát. Gondolom, nem kell külön bemutatni Fekete Istvánt, a Vuk, a Lutra, a Téli berek és sok más kiváló regény meg elbeszélés íróját. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy a foglalkozása gazdász volt – mai nyelvhasználattal agronómus –, és karrierje kezdetén éveken át gazdatisztként dolgozott egy nagybirtokon, ahol nagy területeken termesztettek lucernát és más takarmánynövényt. Egy enyhe tél – amilyen a mögöttünk levő is volt – a rágcsálók tömeges szaporulatát eredményezte, és akkor is a méreg volt a gazdák fő fegyvere a kártevők ellen. Fekete István azonban kipróbálta és kifejezetten eredményesnek találta a „tollas rágcsálóirtást”; az ölyvek, a vércsék és a baglyok bevonását az egérirtásba. A kísérlet abból állt, hogy úgynevezett T-fákat telepített egyes lucernatáblákra, míg a többin mérgezést alkalmazott. Bizonyos idő után az aktív rágcsálólyukak összeszámlálása alapján arra a következtetésre jutott, hogy a ragadozók sokkal jobb eredményt értek el, mint a méreg. Ezután már mérget nem használt, helyette a T-fák mellé még kiszáradt akácfacsonkokat is állíttatott a lucernások köré, ezzel is segítve a ragadozók munkáját. Leírása szerint volt olyan parcella, amelyen 70 ölyvet is megszámolt napjában.
Lehet, hogy nekünk is érdemes volna inkább ehhez a módszerhez nyúlnunk, mintsem a büdöspatikába szaladni méregért.
