A történet néhány ezer évvel ezelőtt kezdődött. Egyik halászgató ősünk, valahol itt a Kárpát-medencében, hiába vetette ki a hálóját, mert a kristálytiszta vízben messzire elkerülték a halak. A jóember ilyenkor leengedte a felcsalizott horgát, ám a szerencse akkor sem szegődött mellé. Ha nem volt zsákmány, éhes maradt a családja, tehát bármi áron halat kellett tenni az asztalra. A halász végső kétségbeesésében a törzsi varázslótól kért segítséget. A sámán magáévá tette a projektet, majd nemsokára különös, látszólag semmire sem jó, de nagy gonddal megfaragott, tenyérbe simuló fadarabot adott halászunk kezébe.
– Csak a vízre kell suhintani vele, és a nagyhalak mind odasereglenek a horgodhoz – hangzott a használati utasítás.
A halász így is tett, lélekvesztőjével kihajózott a folyóra, oda, ahol a nagy halakat sejtette. A faragott fával beleütött a vízbe, és addig soha nem hallott pukkanó hangot keltett vele. Erre aztán a környékről mind odasereglettek a harcsák, pontosan úgy, ahogyan a sámán megjósolta. És emberünk végre bőséges zsákmánnyal térhetett haza.
Mi, vadvízi kuttyogató horgászok, a mai napig keressük a sámán titkát, a varázslatot pedig minden kuttyogatott harcsa megfogásakor újra átéljük.
Szeptember 8-án harminc csónakban hatvan versenyző indult a magyarkanizsai Tisza-szakaszon, a 3. Bosznai István Emlékversenyen. Csapattársam Kószó Imre volt, akivel jól összeszokott párost alkotunk. Többször is kuttyogattunk már ezen a pályán, de most az általunk ismert helyeken hiába kerestük a harcsákat a martonosi komp alatt, a Majom-sziget felett, a piros bója környékén... A szonáron néha felmozduló és a horgokat éppen csak megpiszkáló kölyökharcsákon kívül semmi sem jelentkezett. Halfogás nélkül múltak az órák. Különös volt hallani az általam keltett kristálytiszta koppantások mellett Imre bácsi kuttyogatójának öblös böffenését, amelyet egy Škoda Felicia lökhárítójából csiszolt ki nagyon sok évvel ezelőtt.
A verseny 13 óráig tartott, az óra már 12.20-at mutatott, és még nem volt halunk. Visszamenőben utolsó lehetőségként a Csurgónál található 15 méter mély gödröt vettük célba, ahol már több versenyző próbálkozott aznap. Itt megszólalt a páros kuttyogónk tenorja-szopránja, és végre ráütött valami a horgomra, majd a zsinór kisétált jobba, mire a spiccnél fogva megakasztottam. Könnyelműen húztam felfelé a harcsát, ami egyre nehezebb lett, és sikeresen szákoltam egy 4,5 kilósat.
Huh…, megfogtuk a becsületharcsát! A kétségbeesés boldogsággá változott a hajóban. Amikor a sodrás a part felé nyomta a csónakot, újból lassan kiment oldalra a zsinórom. Pengett a fogam között a kuttyfám – oda szoktam tenni, amikor kapásom van –, kezem pedig a spicc alatt megmarkolta a botot. De elmaradt a bevágás.
– Nagyhalas kapás – suttogtam Imrének.
És ekkor felgyorsultak az események. Imre bevágott, mire a 200 grammos botját valami őserő megpróbálta kirántani a kezéből, a fonottat pedig hihetetlen erővel tépte az orsóról.
– Üti a zsinórt. Ez harcsa! – hallottam társam mormogását, miközben sietve kapkodtam ki a felesleges pecákat.
Előkerült a felavatásra váró gumírozott piros kesztyűm, és szemem előtt lejátszódott a kinyúlt horog, az elszakadt szerelék története... mindaz, amivel a pórul járt horgászok büszkélkednek. Lehetetlen és hihetetlen, hogy éppen versenyen, ráadásul a hajrában ekkora hal húzza egyikőnk botját. De Imre megfontoltan és komótosan fárasztott. Nem kapkodott, türelmesen kivárt, majd lassan kezdte visszanyerni a zsinórt. Negyed óra is eltelt, mire a botot pattanásig feszítve vízközé tudta kényszeríteni a harcsát, amely ekkor megmutatta magát.
– Erre a pillanatra örökké emlékezni fogunk – szaladt ki a számon.
– Ne filozofálj, hanem koppints a fejére – zökkentett vissza Imre a valóságba.
Ekkor tenyérrel megpaskoltam a hatalmas harcsa lapos fejét, majd amikor a második érintésemet is állta az erejét vesztett óriás, megmarkoltam az alsó állkapcsát, és egy derekas emeléssel bebillentettem a csónakba. Ujjongás helyett ölelkezés következett, mert az adrenalinpumpától egyikőnk sem kapott levegőt.
– Csak szerényen – szólt Imre a kikötő felé hajózva.
Bevallom, nehéz volt szót fogadni.
Aznap a magyarok az őszinte, egyszerű emberektől tapsvihart kaptak Szerbiában. Hazai barátaim örömmel nyugtázták, hogy a mérlegelést követően a visszaengedett harcsa északnak vette az útját.
