Amikor a szervező péterréveiek megfelelő pályát keresve úgy döntöttek, hogy a csatorna óbecsei szakaszán rendezik meg a versenyt, úgy tűnt, minden a helyén lesz: jól megközelíthető hosszú pálya, kényelmes part, jó hal... és még az időjárás is kedvezett. Amikor azonban a kishorgászok elfoglalták állásukat, a víz elkezdte szállítani a békalencsét meg egyéb zöldséget, mégpedig olyan mennyiségben, hogy órányi idő elmúltával járni lehetett volna a vastag növényszőnyegen. Erre senki se számíthatott. Ennek ellenére a kishorgászok keményen ledolgozták a versenyidőt. Vízparti olvasókönyvükben ugyanis benne van, hogy a horgászás nem ideális körülmények között zajló tevékenység. Ezt a csapatvezetők gyakran elismételték, miközben szákokkal igyekeztek léket vágni a salátamezőben, vagy gallyakból akadályt állítottak a terjeszkedő úszó növényzetnek. Több igyekezettel, mint sikerrel, és annak ellenére, hogy munkájuk nyomán egyik-másik gyerek tőszomszédságában annyi zöld massza gyűlt össze, hogy egy vízilópárt napokig jól lehetett volna tartani minden egyes kupaccal.
Ami a halfogást meg az eredményeket illeti, a versenysorozat kezdete óta, amikor a péterréveiek minden nyerhetőt megnyertek, magától adódott a kérdés: hogyan legyőzni őket? Most már mindenki tudja: nem könnyű, de lehet. A gyerekek ugyanis nagyon gyorsan tanulnak. A csapatvezetők nemkülönben. Ennek eredményeként egyre szorosabb eredmények születnek, és fordulóról fordulóra növekszik azoknak a száma, akik felkerültek a dobogóra.
A békalencsés pálya kezdetben még szépen adta a halat. Főleg termetes küszök kerültek horogra, dúsan fűszerezve a zöld szőnyeg alatt bogarászó vörösszárnyúkkal. Amikor már nem lehetett ostorozni, hanem csak beejteni a csalit a nyílásokba, többen rakósra váltottak, és dévérrel meg ezüstkárásszal gazdagították a zsákmányt.
A kiscsoportosoknál továbbra is a péterréveiek uralják a mezőnyt, Varga Dániel, Krizsák Mátyás és Koliger János egyelőre megtörhetetlen dió a mezőny számára. Erről bővebben annyit, hogy Koliger minden fellépését zónaegyessel koronázta. Igaz, nem ül minden versenyző mögött egy olyan szaktekintély, mint amilyen Horváth József, a nagytata.
A törökbecseiek mind a hat szektorban szektordobogósak; az elemériek begyűjtötték első csapatbronzukat; a temeriniek újabb csapatgyőzelmet jegyeztek... Bonyolódik. Eredményösszegzések majd csak az utolsó fordulót követően készülnek, az pedig szeptember 21-én lesz Temerinben.
Ugyanakkor fontos szóvá tenni egy menet közben előtérbe kerülő jelenséget. Bár a versenyek eleve zsákmányközpontúak – azt mérik, és a több-nagyobb győz –, a korszerű C&R horgászás nem csak ebből áll. Velejárója, hogy a kifogott halat meg is kell becsülni, aztán megörökíteni a pillanatot, majd visszaengedni a zsákmányt. A történet tehát arról is szól – képletesen és nagy általánosságban mondva –, hogy a halhoz illik jó képet vágni. Ha visszakanyarodunk a múltba, kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a korábbi nemzedékek erről az óráról többnyire kimaradtak. Aztán jött egy sor aprócska horgász, aki ezt máris felső fokon műveli. A szajániakról van szó.
Pályafutásukat és korukat mérlegelve nem tudjuk, mikor sajátíthatták ezt el. Csupán látjuk, megy nekik. A ragyogóan fehér, vasalt egyesületi egyentrikókban sorra olyan gyerekek vannak, akiknek helyén a szénája. Közlékenyek, kapcsolatteremtők... Ez az, ami a családi nevelésről szól. A vízparti magatartásuk – adott esetben és most az egyszer ez a fontosabb – pedig egyszerűen lenyűgöző. Tudják felmutatni és tartani a halat, tudnak szembenézni a lencsével, tudnak válaszolni, a zsákmányhoz jó képet vágni. Sztárok tulajdonságaival rendelkeznek. A versenyeredményt csak mérik, de a magatartást mindenki látja.
