A világgazdasági válságnak mondott színdarab új fejezetéhez (színéhez) érkezett. Miből tudhatjuk ezt? Arról, hogy a cselekmény radikális fordulatot vett: 2008–2009-ben a hitelválság még a bankokat fenyegette, most már az akkoriban a pénzintézeteket hatalmas pénzösszegekkel kisegítő államokat is. A bankok egyelőre (és szerencsére) még nem kerültek a közfigyelem középpontjába.
Abból is érzékelhetjük a fordulatot, hogy a politikusoknak 2008-ban még egészen mást jelentett a krízis, mint amit ma jelent: akkoriban még a világgazdasági válságot megemlíteni varázsszóként működő kifogás volt, minden ballépést, sikertelenséget, kormányzati tehetetlenséget és ügyetlenséget meg lehetett magyarázni azzal a mondattal, hogy sajnos válság van, ami minden rossznak és bajnak az okozója. Sőt, a krízisre hivatkozva a megmentőt is könnyedén el lehetett játszani ebben a véresen komoly színdarabban, amit a helyzet komolyságára való tekintettel az előbbi hasonlattal nyugodtan nevezhetünk világgazdasági tragédiának is. Habár a komédia elemei is ott vannak benne, de nem is lehetne másként. Nézőpontválasztás kérdése, hogy ugyanazt minek látjuk: tragikusnak vagy komikusnak.
Ma, a válság második szakaszában már oda jutottunk, hogy miniszterelnökök buknak el a válság miatt, még a nagy politikai túlélőnek, Berlusconinak is visszavonulót kellett fújnia, egy időre legalábbis. Neki és a többi pozíciójáról lemondani kényszerült „államférfinak” ez bizonyára most tragédiának tűnik. De az ő tragédiájuk a másik oldalról nézve igazi komédia. Hát nem nevetséges, hogy ami eddig mindenre alkalmazható kifogás volt, a varázsszó, világgazdasági válság végül rajtuk fogott ki?
Igaz, nemcsak rajtuk, hanem az állampolgárokon is. Jól láthatjuk ezt a görögök példáján, ahol nemcsak a lemondásra kényszerült politikuscsalád-sarj Jeórjiosz Papandreu veszített, hanem elsősorban és mindenekelőtt a görög nép. Ha végül is az új kormány beadja a derekát, és eleget tesz az adósságleírással járó kőkemény föltételeknek, azaz a megszorításoknak, akkor a görög nyugdíjak értéke a közeljövőben 20-40 százalékkal csökken, a nyugdíjkorhatárt 61-ról 65 évre emelik, az adómentességi cenzust 12 000 euróról 5000 euróra engedik le, a közalkalmazottak tömegével kerülnek az utcára, de a magánvállalatokban dolgozók is. Egyszóval legalább tíz nagyon kemény év vár a görögökre, valami ahhoz hasonlítható, amit mi Szerbiában a 90-es években éltünk meg.
Erről szólva a komikustól máris a tragikushoz jutottunk.
Olyan színdarab ez azonban, ahol a tragédia együtt jár a komédiával, a szomorú a nevetségessel. Ez a 2008-ban – egyes elemzők szerint már jóval előbb – elkezdődött világgazdasági válság okozójáról is elmondható. Éppen ez az, ami ebben az elemzők által ezer módon értelmezett válságban egyszerre a legnevetségesebb és legszomorúbb. Hát nem tragikomikus az, hogy a hitelválság okozóit, a bankokat annak idején dollármilliárdokkal kellett kisegíteni, most pedig, a válság második szakaszában, ismét dollármilliárdokkal kell megmenteni a tönkremeneteltől őket, mondván, hogy a világot mentjük meg az összeomlástól ezzel.
Ha mások nem, akkor a homéroszi istenek ezen, egészen biztosan, bőszen kacaghatnak égi honukban, az Olümposz felhők ködébe vesző magasában, miközben letekintenek Hellász modern kori utódjára, a válságban vergődő szegény Görögországra.
