A textilipar a szerbiai gazdaság húzóágazata volt éveken át, egészen a kilencvenes évek elejéig, amikor kezdetét vette az iparág mélyrepülése. A gazdasági zárlat néhány éve alatt sikerült elherdálni azt az előnyt, amit évtizedek munkájával sikerült fölépíteni: elveszítettük piacainkat, technológiailag lemaradtunk, s helyünket átvették szomszédaink.
A kilencvenes években jártasságuk miatt Magyarországon még keresettek voltak a szerbiai varrónők és szabók, akik jól ismerték a korszerű nyugati divatházak diktálta elvárásokat, hiszen azok bérmunkában szerbiai varrodákkal dolgoztattak. Ma már elveszett ez a tudásbeli előny is, ugyanis a textilipar az eltelt két évtizedben hatalmas technológiai fejlődésen ment keresztül, jóval kisebb a munkaerőigénye, szupermodern gépek léptek az emberi, azaz az asszonyi munkaerő helyébe, mindenki tudhatja, hogy közismerten többnyire nőket, méghozzá elsősorban vidéki nőket foglalkoztató ágazatról van szó, amely sohasem a magas keresetekről volt híres. A textiliparban dolgozók rendszertelenül kézhez kapott jövedelme jelenleg a szociális juttatások szintjén van, legtöbb helyütt törvényellenesen a minimálbér összegét sem éri el. Ezért a legtöbb helyen napi 12 órát kell dolgozniuk a kiszolgáltatott munkásoknak.
Ma már a külföldi befektetőket nem lehet azzal idecsalogatni, hogy Szerbiában rengeteg – az adatok szerint több mint 40 000 – varrónő vár munkára, ugyanis jól tudják, hogy ezeket a dolgozókat először be kell taníttatni, s ennek során nyilván nem ezeket a többnyire negyven éven felüli, valamikor varrodai munkásokat részesítik előnyben a munkaadók, helyettük inkább a számítógépek világában jártasabb fiatalabb korosztály tagjait képesítik majd, nem kell magyarázni, miért.
MI VONZOTTA IDE A BENETTONT?
A sikerekről és a nyíladozó reményekről is szólnunk kell. Az idén az olasz Benetton szerbiai beruházásra szánta rá magát. A hónapelején kötötték meg velük a szerződést, melynek értelmében a Benetton Nišben a Đorđe Nicovićtól visszavett Nitexben 2800–3000új munkahelyet létesít.
Itt van a kutya elásva, ugyanis a szerb kormánytól munkahelyenként 9000 eurós foglalkoztatási támogatást kap az olasz cég, amivel a tervezett beruházás feleannyiba fog kerülni: 43,2 millió eurót kívánnak a dél-szerbiai városba befektetni, s ezért mintegy 27 millió euró foglalkoztatási támogatás jár a köztársasági költségvetésből. Tehát nem a jól képzett szerbiai munkaerő miatt jönnek.
Ezzel az olasz cég válik a szerbiai foglalkoztatási támogatások rekorderévé, hiszen még egyetlen külföldi cégnek sem ígértek ekkora összeget. De van egy másik okuk is: a dél-szerbiai város kedvező fekvése. Petar Cvijić, a Benetton Srbijafejlesztési igazgatója azEkonom:eastnek azt nyilatkozta, hogy a közeljövőben 100 millió eurós kivitelt kívánnak megvalósítani, mivelhogy innen kiválóan elláthatják áruval az egész balkáni piacot, ráadásul szerinte az olasz divatot kedvelő szerbiai vásárlóknak is jó okuk lehet az örömre, vámok nélkül 20 százalékkal olcsóbbak lehetnek a termékeik, persze csak akkor, ha a szerbiai kereskedőházak is hajlandóak lesznek csökkenteni az olcsóbban kapott termékeik árát.
A befektetőknek vonzóak lehetnek a hatalmas piacokkal rendelkező két állammal, Oroszországgal és Törökországgal kötött szabadkereskedelmi egyezmények is.
ŠTIP LESKOVAC HELYÉBELÉPETT
A szerbiai textilipar leépülését és leszakadását világosan tükrözik a számok. Az Európai Stabilitási Intézet által közölt adatok szerint a szebb napok idején, 1990-ben még 160-170 munkás dolgozott a textiliparban, ma körülbelül 30 000-ren maradtak, s legalább még ennyien dolgoznak a szürkegazdaságban bejelentetlenül. Az utóbbi tíz évben 72 000-ren veszítették el állásukat az ágazatban, és a 110 magánosított textilipari vállalat egyharmadában meg kellett szüntetni a privatizációs szerződést, ugyanis ezekben még fokozottabban az volt a helyzet, mint más területeken: több esetben is az ingatlanok átvétele volt a magánosítás igazi célja, nem pedig a gyártás újbóli beindítása.
Az iparág kiviteli eredményei az utóbbi években javuló irányzatot mutatnak, tavaly az export értéke meghaladta a 300 millió eurót. 1990-ben még csak 200 millió dollárt tett ki.
Ha azonban összevetjük ezt az adatot a szomszédos országok exporteredményeivel, azonnal világossá válik, hogy a szűkebb régióban mely országok vették át a szerbiai textilipar szerepét a külföldi divatházak kiszolgálóiként. Bulgária kivitele 1990-ben szintén csak 281 millió dollár volt, ma már megközelíti a 2 milliárd dollárt. Macedónia textilipari exportja 1990-ben csupán 89 millió dollárt tett ki, ma már több mint félmilliárd dollár, déli szomszédunk tehát utolért bennünket.
Ugyanez a kép tárul elénk akkor is, ha összevetjük a szerbiai Manchester, Leskovac és a macedóniai textilipari központ, Štip fejlődését az utóbbi két évtizedben.Leskovacon 1990-ben még több mint 10 000-ren dolgoztak a textiliparban, ma jóval 1000 alatt van a számuk. Štipben 1990-ben 8700 foglalkoztatott voltazágazatban, ma 7000-ren vannak, s csupán a štipi körzet textilipari kivitele körülbelül 200 millió euró, megközelíti egész Szerbia exporteredményét.
Štip Leskovac és Vranje helyébe lépett.
A LESZAKADÁS OKA
Az Európai Stabilitási Intézet véleménye szerint három tényező miatt aratott sikert Štip ott, ahol Leskovac kudarcot vallott: az ottani vállalatok sohasem szakították meg kapcsolataikat nyugati partnereikkel, mint a szerbiai cégek a kilencvenes években, a textilipar magánosítását már 2002-ben lezárták, s ami a legfontosabb, az ország vezetősége sokkal előbb állást foglalt az európai integráció mellett, mint Szerbia. Ezekhez a megállapításokhoz csak annyit tehetünk hozzá, hogy a szerbiai magánosítást sok esetben helyesebb volna a privatizáció helyett rablóprivatizációnak nevezni.
Ugyanazokkal a gátló tényezőkkel kell szembesülnie a szerbiai textiliparba beruházni óhajtó külföldinek, mint az összes többi iparágban. Magasak az állami adóterhek, amelyeket községi szinten további helyi, rejtett adóterhekkel fejelnek meg. Bonyolult és nehézkes az ügyintézés, magas az infláció, s vészesen elharapózott a korrupció. Az Ekonom:eastnek nyilatkozó Petar Cvijić szavai mindent elárulnak erről:
– Ha én volnék a külföldi beruházó, már rég továbbálltam volna. Minden túlbonyolított. Nincs olyan általam elintézett ügy, amiért ne nyújtotta volna valaki a markát.
