Azt ígérték egyes derűlátó gazdasági elemzők, hogy az októberi 2 százalékos áfanövelést alig fogjuk megérezni, legföljebb 1 százalékos általános áremelkedést idézhet elő, az alapvető élelmiszereket nem is érinti. Nem volt teljességgel megalapozatlan ez a föltételezés, egy tőlünk nyugatabbra fekvő, egészséges piaci környezettel rendelkező országban valóban ezt történhetett volna, sőt valószínűleg az, hogy az áfanöveléssel érintett termékek ára egy ideig egyáltalán nem módosult volna, mert a szabadpiac szabályai szerint versenyhátrányt szenved az a termelő és kereskedő, amelyik előbb drágít a többieknél.
Szerbiában viszont – mint korábban is tapasztaltuk – nem így működnek a dolgok: a termelők és a kereskedők, kapva a jó alkalmon, kimagyarázkodó mentségként használták az áfa és a jövedéki adó megnövelését és a szárazságot a drasztikus áremelésekre, amelyek már szeptemberben elkezdődtek, sőt egész évben folynak. Ljubislav Orbović, a Szerbiai Szakszervezeti Szövetség elnöke szerint az árucikkek többsége 15–30 százalékkal drágult meg az előző év szeptemberéhez viszonyítva, egyes termékek esetében azonban 100 százalékos a fölfelé mutató árváltozás.
– A kormánytagok napok óta csak arról beszélnek, lesz vagy nem lesz büszkeségnapi felvonulás, miközben az ország lakossága megélhetési végveszélybe került az áremelkedések miatt – fogalmazott egy kissé sarkítva kedden az ország legnagyobb szakszervezeti csoportosulásának vezetője, aki ekkor egyfajta ultimátumot megfogalmazva 15–20 napos határidőt adott a kormánynak, hogy valamiképp állíttassa vissza a szeptember 1-jei árakat, különben a jelenlegi árak utcára viszik az embereket.
Másnap, szerdán, Orbović megbeszélést folytatott ebben az ügyeben Rasim Ljajić kereskedelmi miniszterrel, de nem kapott semmilyen biztató ígéretet.
– Nem élünk már Tito idejében, hogy állami ellenőrzés alatt tarthatná az összes létfontosságú termék árát – fogalmazott nyersen a miniszter, aki szerint adminisztratív intézkedésekkel, azaz rendeletekkel nem kényszeríthetők a feldolgozók az árcsökkentésekre.
Ezzel Ljajić az előző kormányt kívánta bírálni, amelynek szociális miniszterként ő maga is tagja volt? (A Cvetković-kabinet arról volt ugyanis ismert, hogy a szociális békét úgy kívánta megvásárolni, hogy rendelettel szabályozta az alapvető élelmiszerek árát és a rájuk kiróható haszonkulcsot.) Nem valószínű. Ezzel a nyilatkozattal inkább csak arra derült fény, hogy milyen könnyen önellentmondásba kerülhet az a politikus, aki az egyik miniszteri fotelból a másikba ül át, s ebben a kormányváltás sem jelent neki akadályt.
Sok mindenre fény derült az áfanövelést követő árdrágításokkal. Például arra, hogy fabatkát sem érnek a rendelettel szabályozott árak. Hatásuk már a rendeletek meghozatalakor is kérdéses volt, mára pedig, amikor a földolgozók sorra megdrágították a termékeiket, teljesen semmivé lett a hatásuk. Arra is fény derült ezzel a legújabb drágítási hullámmal, hogy Szerbiában a monopóliumok és a kartelek titkos megegyezései határozzák meg az árakat, és nem a piaci verseny. De arra is, hogy a szakszervezetek sem egységesek, még egy ilyen, mindenkit érintő kérdésben sem, ami miatt – láthatjuk ezt Európa-szerte – másutt százezrek vonulnak utcára.
Branislav Čanak, a Függetlenség Ágazati Szakszervezet elnöke tegnap azért emelte föl a szavát, hogy a továbbiakban a lakosság életszínvonalát érintő lényeges dolgokat a Szociális-Gazdasági Tanács ülésein vitassák meg, ne pedig a szerdaihoz hasonló kétoldalú megbeszéléseken. Branislav Čanak szerint ugyanis Ljajić pártját, a Szerbiai Szociáldemokrata Pártot és a Szerbiai Szakszervezeti Szövetséget „rokoni szálak kötik össze, ugyanis az említett szakszervezet alelnöke, Milorad Mijatović egyúttal a szociáldemokrata párt alelnöke is”. Ljajić erre azzal válaszolt, hogy ez nem igaz, ugyanis Mijatović lemondott alelnöki tisztségéről a szakszervezeten belül.
Megszólaltak a független gazdasági elemzők is a kérdésben, s többségük arra hívta fel a figyelmet, hogy a szakszervezetek tiltakozásukkal rossz címzetthez fordultak, mivel a modern piacgazdaságban nem az állam feladata az árak szabályozása. Arra is rámutattak egyúttal, hogy Szerbiában fő gond a monopóliumok uralta egészségtelen gazdasági környezet, amely ellen az államnak erélyes harcot kellene folytatnia. Saša Đogović, az IZIT piackutató intézet munkatársa szerint az állam ebben a helyzetben azonnali hatást elérve rögtön megteheti azt, hogy liberalizálja egyes termékek behozatalát. Ezzel a lépésével a hazai földolgozókat rákényszerítheti az árcsökkentésre. Ugyanakkor Đogović is úgy véli, hogy a szakszervezeteknek nem az államhoz kellett volna fordulniuk követeléseikkel, hanem a fogyasztóvédőkkel összefogva a kereskedőkhöz és a feldolgozókhoz.
Az összefogással, mint a szakszervezetek vitája is mutatja, gond van. Bajok vannak a szakszervezetek mozgósítóképességével is. Aleksandar Stevanović, a Piackutató Központ munkatársa ezzel kapcsolatban nyíltan fogalmazott:
– Ha lennének fogadóirodák, amelyek azzal foglalkoznának, hogy hány embert tudnak a szakszervezetek kivinni az utcára – ez alatt legalább 10 000 tiltakozóra gondolok Belgádban, igazi tüntetőkre! –, akkor ennek a nyerési aránya nagyon magas volna. Én arra fogadnék, hogy ez nem következik be. Ők maguk is tisztában vannak azzal, hogy befolyásuk a nullával egyenlő.
