Milyen gazdasági eredményeket vár az új kormánytól?
Nem várok semmit 45,3%
Látszatintézkedéseket, pénznyomtatást, a devizatartalékok bérekre, nyugdíjakra költését 28,3%
Nagyobb béreket, stabilabb dinárt, beruházásokat, munkahelyeket 16,0%
Bérek, nyugdíjak befagyasztását, elbocsátásokat az állami szférában 10,5%
Körkérdésünkre válaszoló olvasóink borúlátóak az új kormány várható gazdasági eredményeivel kapcsolatban. A túlnyomó többség, 45,3 százalék – a legtöbb országban ennyivel már választásokat lehet nyerni – a pesszimistánál is pesszimistább: semmit sem vár az új vörös-fekete kormánytól. Utánuk következnek 28,3 százalékkal azok, akik látszatintézkedésekre számítanak. A kettő együtt már 73,6 százalék, ami kényelmes kétharmados többség.
A mögöttünk álló húsz év tapasztalata nyomán érthető ez a lemondó hozzáállás. Az új – két színűnek – vörös-feketének elkeresztelt kormány nagyobbik fele, Dačić, Vučić és társaik a kilencvenes évek arcai, míg Dinkić, Ilić a kétezres év első évtizedének a meghatározó személyiségei, az előbbi – egyesek szerint a kormányok buktatásában is nagy rutinra szert tett – örök politikai túlélőnek számít, de az utóbbit sem kell félteni.
A kilencvenes évek maga volt a katasztrófa Szerbia és a vajdasági magyarság történetében, ezt senkinek sem kell ecsetelni, aki megélte és túlélte azt a sötét időszakot, de a 2000-es politikai fordulat utáni idők is az elszalasztott lehetőségek évtizedeként maradt meg emlékezetünkben. Đinđić meggyilkolásának következményeit – a reformok legalista álérveken megtört lendületét, majd az egy helyben toporgást – ma kilenc évvel a tragikus eset után sokkal világosabban (át)látjuk. Ma már – és a tapasztalatok nyomán egyáltalán nem alaptalanul – a visszafordulás esélye is sokakban felrémlik mint reális lehetőség a rendszerváltás utáni harmadik évezredben, amiről jól tudjuk, nem volt valódi rendszerváltás, még váltás sem igazán, csak ruhacsere kommunistából szocialistába, és abban az értelemben, hogy a rossz, diktatórikus rendszert – a háborúkra jellemző – diktatórikus zűrzavar állapotával váltotta fel.
Igazi változásokat a kétezres évek első évtizede sem hozott, csupán félfordulatot. Ez volt az az évtized, Đinđić halála után, amikor a vadprivatizációval olcsó pénzen kiárusította, elherdálta az ország a „családi aranyát”, miközben a célt, a szerb gazdaság talpra állítását meg sem közelítettük. Ellenkezőleg. Valamikor el sem tudtuk volna képzelni, ám eljutottunk ide is: ma már Albániával versenyzünk a jobb helyezésért. A Jugoszlávia idejében mélyen lenézett egykori délnyugati szomszédunk több mutatóban már meg is előzött bennünket.
De nemcsak a reformcélok meghiúsulásáról és a gazdaság talpra állításának a kudarcáról marad emlékezetes a mögöttünk lévő évtized, hanem a „politikai nagymosásról is”. Négy évvel ezelőtt, 2008-ban, amikor pragmatikus okokból, a hatalom megtartása kedvéért a demokraták magukra vállalták, hogy tisztára mossák a kilencvenes évekért leginkább vádolható párt, a szocialisták szennyesét, akkor még nem láthattuk tisztán azt, ami ma már feketén-fehéren, azaz feketén-vörösen ott áll előttünk: azt, hogy ez a sokak által vitatott tett volt a belépő a „rendszerváltás” utáni harmadik évezredbe, amelyben – miután a tisztára mosott szocialisták tisztára mosták a haladókat – minden mérvadó politikai párt „patyolat tisztának és nyugati irányultságúnak” tekintheti magát.
Csakhogy a megélt tapasztalatok és a kitörölhetetlen emlékek makacs dolgok, nagymosással nem lehet nyomtalanul eltüntetni azokat.
Azt mondják, éljünk a jelenben, nézzünk a jövőbe, s felejtsük el a múltat. Egyszer felejtsünk, máskor meg emlékezzünk? Felejtsük el, ami velünk történt a kilencvenes években, hogy kik voltak azok, akik háborúba hurcoltak bennünket és tönkretették az országot, miközben foggal-körömmel ragaszkodjunk történelmi múltunkhoz, hagyományainkhoz, amiről azt hangoztatják – s talán nem alaptalanul –, hogy megmaradásunk zálogai?
Amit követelnek tőlünk, az skizofrén állapot, éppen olyan, mint a kisebbségi sors.
Ezt kívánja a pragmatikus gondolkodás, az érdek, s tudjuk, a politika maga a merő pragmatika, a hatalomőrzés és a hatalomszerzés művészete, a közösségek, a csoportok és az egyének érdekérvényesítése. Céljai nem valósíthatók meg harc nélkül, ami a politikai kultúra fejlődése folytán ma már nálunk is demokratikus úton, békés eszközökkel zajlik. A harc ettől még harc marad, amihez józan észre és elérhető, konkrét célokra van szükség, nem pedig sohasem megvalósítható eszményekre és álmodozó, idealista széplelkűségre.
Az eszmék és az elvek a politika álarcai, csak a szavak szintjén határozzák meg az adok-kapoknak ezt a kíméletlen világát. A politika álarc mögötti igazi arca az érdekharc, ami – jobb esetben megmaradva a politikai kultúra írott és íratlan szabályi keretein belül – nem válogat az eszközökben. Sokszor még ezekre az általa megalkotott szabályokra is fittyet hány.
Tisztában vagyunk mi egyszeri választópolgárok ezzel, akiknek csak a szavazata számít azon az egy, kiemelt napon, de az emlékeink és megélt tapasztalatink ettől még nem törlődnek. Úgy látszik, az ember világi tapasztalatainak, emlékeinek tárhelye nem a józan ész, hanem a szív. Az ősi egyiptomiak is így gondolták, s nyomukban az összes keleti kultúra.
A szív háborúja ez a józan ésszel.
